– A román válogatott szövetségi kapitányi tisztségéért folytatott hosszas, eredménytelenül záruló tárgyalásokkal kezdődött az éve. Utólag is úgy érzi, jól döntött?
– A „mi lett volna, ha…” fordulattal kezdődő mondatoknak általában nem sok értelmük van. Amúgy két érzés között lavíroztam. Egyrészt hogy el kell vállalnom, mert mégis csak a román válogatott vezetéséről van szó, és mert fontos munka- és karrierlehetőség. A lehetőség a kezeim között is volt, de nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy menet közben esetleg olyan helyzetbe kerülhetek, amikor hátat fordítanak nekem. A fő cél az Európa-bajnokságra való kijutás lett volna, de a szövetség egy részcélt is megfogalmazott, a Nemzetek Ligájában való jó szereplést, amelynek kimenetele megfoszthatott volna attól, hogy a stratégiámat szem előtt tartva végigmenjek a tervezett úton. Az ember vagy azért megy valahová, mert minden vágya ott, azzal a csapattal dolgozni, vagy annyi pénzért, amennyiért minden kompromisszumra hajlandó, ebben az esetben viszont egyik változatról sem volt szó. Akkor meg miért vállalni a várhatóan hatalmas stresszt? Ezzel együtt harcoltam egy igazi profi szerződés aláírásáért, amely konkrét paramétereket, munkafeltételeket tartalmaz, megfelelő anyagi biztosítékokat. A dolgok azonban nem ebbe az irányba tartottak, és mindez oda vezetett, hogy végül elköszöntünk egymástól.

– Közel negyven esztendeje éli a futballisták, majd az edzők „vándorcigány” életét. Családtagjai hogyan viszonyultak a folyamatos költözésekhez?
– Biztosan nem volt könnyű nekik. Feleségem, Zakariás Klára ünnepelt színésznőként lett a párom, rövidesen feladta a karrierjét, és a családnak szentelte magát. Nem lehetett fájdalommentes döntés – bár alig néhány alkalommal olvasta a fejemre –, leginkább abból ítélve, hogy azóta előadásokra is csak ritkán jár. Rövid időszakokat leszámítva valamennyi állomáshelyemre elkísért, akárcsak Eszter lányom, ő egészen addig, míg be nem fejezte az iskolát és egyetemre kezdett járni.

– Azt tartják, egy futballedző mindig becsomagolt bőrönddel él, várja a következő hívást. Most is így van vele?
– Én pillanatnyilag kicsomagoltam a bőröndömet, és annyi a tennivalóm, hogy nincs időm unatkozni. Amikor negyven éven át nem élsz otthon, a dolgok nagy részét félreteszed későbbi, nyugalmasabb időkre. Ha ma lemegyek a pincémbe, még mindig kezembe kerülnek olyan dobozok, amelyek még a játékos koromból származó dokumentumokkal vannak tele: féltve őrzött újságcikkekkel, fényképekkel. Igyekszem a hivatalos dolgokkal is utolérni magam, nagyon szeretek kertészkedni, írogatom a könyvemet is. És persze nézem a híreket, hiszen minden érdekel, ami Franciaországban, Magyarországon vagy odahaza, Erdélyben zajlik. Az utóbbi időben elborzadva figyelem, mi történik Ukrajnában. No meg néha meccseket is nézek, de már messze nem annyit, mint korábban.

– A közéletre élénken figyelő embertől kérdezem: a mai gondokra is van megoldási javaslata? A négy évvel ezelőtti migrációs válságra volt: elsősorban egy életképes „üzleti terv” – mennyi idő alatt, mennyi pénzből, milyen célokkal, hasonlók – megalkotása révén tartotta volna lehetségesnek a probléma megoldását.
– Az elmúlt négy esztendő tele volt súlyos problémákkal, nehéz meglepetésekkel. A fene tudja, honnan, az emberiség nyakába szakadt a koronavírus. A rohanó világban megszűntek az értékek körülöttünk. Hiába vált lehetségessé, hogy ma már különösebb nehézség nélkül bárki eljuthat Sepsiszentgyörgyről Tokióba – fél óra alatt megvan a jegye, nem is megfizethetetlen áron, a harmadik napon már repülhet is –, közben a világ összezsugorodott, a számítógéphez, a mobiltelefonhoz ragadva szép lassan elfelejtettünk beszélni. Egyre inkább hajlok afelé, hogy egy másik dimenzióban létező erő, nevezzük nyugodtan Jóistennek, megelégelte ezt az egyensúlyvesztést. A gyengék és a rosszindulatúak viszont ezúttal is kihasználták a hasonlóan szomorú helyzeteket saját propagandájukra.

– Háromlakisága az átlagosnál szélesebb rálátást biztosíthatott a helyzetkezelések elemzésére. Melyik országban alkalmazott módszert tekinti a legjobbnak?
– Engem rendkívül bosszantott ez a helyzet. Görögországban, a Panathinaikosz edzőjeként ért a járvány, részese voltam az ottani katasztrofális állapotoknak. Ugyanakkor Franciaországban a törékeny egészségi állapotban lévő feleségem sokáig képtelen volt hozzájutni az oltáshoz. A Nancyban élő lányomtól tudom, hogy a szomszédjukban lévő kórházból helikopterekkel szállították át a betegeket Németországba, mert a helyzet kezelése már meghaladta a helyieket. Belgiumi barátaim még elképesztőbb állapotokról, az emberek fejében lévő hatalmas kérdőjelekről számoltak be, a romániai védekezés kezdeti periódusának káoszáról ne is beszéljünk. A Magyarországon élő 97 éves édesanyám viszont mindent tudott időben, mikor menjen, hová menjen, és szerencsésen át is esett az oltásokon. Közben elképedve láttam, hogy a magyar ellenzék a nagyszerű nyugattal példálózik.

– Hogy néz ki Franciaországból az ukrán–orosz válság?
– A francia nagy nemzet, nagy erőnek tartják magukat a rendelkezésükre álló gazdasági erőforrások és fejlettségi szint birtokában. Ők nem úgy élik meg a nehézségeket, mint egy ukrán vagy másik, térségbeli – magyar, román, szlovák – társadalom. Tisztában vannak azzal, hogy míg esetleg hozzájuk is elér a háború, addig sok csizma sarka elkopik. Nagy nemzetként, illetve a NATO-szövetség részeként kisebb problémaként tekintenek az egészre, mint a kelet-európai, kisebb államok. Mi a megsemmisüléstől félünk, ők nem annyira, vagy még nem annyira. Természetesen mindenki elítéli – és jogosan – az agresszív orosz fellépést, de egyre inkább megjelenik a kérdés árnyalása is. Nyilván mindenki sajnálja az áldozatokat, a lebombázott városok lakóit, de egyre inkább előtérbe kerül az okok keresése. Kezdetben szóhoz sem engedték jutni, aki ebből a szempontból is igyekezett elemezni a konfliktust, de most már változóban a helyzet. Futballból merített példával élve kérdezem: nem vitatva Roman Abramovics, a Chelsea tulajdonosa vagyona lefoglalásának jogosságát, Rinat Ahmetov, a Sahtar Donyeck vagy Ihor Szurkisz, a Dinamo Kijev tulajdonosa mitől más kategória, mint egy orosz oligarcha?

– Négy éve maximálisan helyeselte a magyar kormány azon döntését, hogy az ország kerítéssel védekezzen a délről érkező migránsáradat ellen. Az ukrán–orosz háború ügyében elfoglalt magyar állásponttal is tud azonosulni?
– Maximálisan, hiszen itt már nem Magyarország jövője, hanem egyenesen a léte a tét. A franciák aránylag bátran beszélnek az európai közösségről, illetve az Európai Egyesült Államok létrehozásáról, de annak létrejötte óhatatlanul a kis nemzetek megszűnéséhez vezet. A mai fiatalok nem tudják, mi a háború, persze mi, a szülők korosztálya sem, hiszen eddig megadatott, hogy háborúk nélküli életet éljünk. Jelentős részünk viszont tudja, mit jelent a kommunizmus, a szocializmus, a rosszul értelmezett liberalizmus. A fiatalok viszont azt sem, igazából nem is érdekli őket, így ezeknek az ideológiáknak a veszélye sem tudatosulhat bennük.

– Mit gondol, veszélyeztetheti mindez az ön által is támogatott polgári oldal győzelmét a küszöbön álló választáson?
– Hiszek benne, hogy nem, borzasztó felelőtlenségnek érezném, ha nem így történne. Hatalmas csalódásként élném meg a baloldal esetleges hatalomra kerülését, legalább akkorának, mint amilyet a kettős állampolgárság ügyében tartott 2004-es népszavazás alkalmával kellett átélnem. Megint csak a futballban próbálok párhuzamot találni: Ronaldo vagy Messi a világ legjobb futballistái közé tartoznak, mégis olyanoktól kapnak minősíthetetlen jelzőket, akik annak idején talán fel voltak mentve tornából. A magyar közéletet követve is folyamatosan azt érzem: aki nem tud felérni egy bizonyos szintre, megpróbálja maga mellé lerántani azt, akit képtelen utolérni. Őszintén bízom benne, hogy a fiataljaink nem dőlnek be annak a retorikának, amelyben a lopás, rablás szinte kötőszónak számít.