„Álmomban lassan átmentem a kerten.
Megszülettem és megöregedtem.”
Király László idén, 78 éves korában kapta meg a Kossuth-díjat, ami e sorok íróját mérhetetlen csodálkozással, értetlenséggel töltötte el: miért, még nem volt neki? Hiszen munkássága, jelenléte az irodalomban mind költőként, mind íróként, szerkesztőként, fordítóként rég feljogosította e díjra. Amikor fiának, Király Farkasnak (másik fia Király Zoltán) gratuláltam a rangos kitüntetésért, és kifejeztem értetlenségemet, elmondta, sokan azt hitték, édesapja rég kitüntetettje már a díjnak. Mosolyogtam: lám-lám, a köztudat már rég kitüntette Király Lászlót, a hivataliaknak csak elismerniük kellett azt.
A Maros megyei Sóváradon született 1943. november 19-én. Apja tanító volt, a citera szerelmese (szabad idejében készített is citerákat), s úgy oltotta bele a transzilvanizmus szellemiségét, hogy a rengeteget olvasó fiú jóformán észre sem vette. „Soha nem szabta meg, mit olvassak – vallotta később a költő –, mindössze Kós Károly Varjú nemzetség regényét nyomta a kezembe, hogy azt mindenkinek kötelező elolvasni.”
Iskolái elvégzése (Nyárádgálfalva, Csíkfalva, Sóvárad) után Kolozsvárra kerül, ahol 1966-ban végez a Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán. 19 éves, amikor az Utunk közli verseit, 1967-ben pedig Vadásztánc címmel jelentkezik első kötetével a Forrás sorozatban. Líráját egyaránt jellemzik az urbánus és népi elemek, de befolyásolja az orosz és amerikai irodalom is (főként a Sztálin halála utáni szerzők; egyszer meg is rótta a kommunista párt bizottsága, hogy miért olvas olyan sok orosz irodalmat). Hatalmas olvasottsága visszaköszön alkotásaiban, fokozatosan építi be költői világába a magyar és az egyetemes történelem alakjait, de irodalmi mesterei is visszaköszönnek írásaiban (József Attila, Kassák Lajos, Arany János, Petőfi Sándor – felsorolni is nehéz). Második kötetével 1968-ban jelentkezik Rendhagyó délután címmel. 1970-ben megjelenik a Ballada a fáradt asszonyokról című harmadik kötete, melyben hatalmas érésről tesz tanúságot. Ugyanebben az évben A Santa Maria makettje című novelláskötete is napvilágot lát. Király László prózája egyenértékű verseivel, talán ennek is elismerése, hogy 1970-ben megkapja a Romániai Írók Szövetségének díját.
Az 1972-es évet akár vízválasztónak is nevezhetjük a szerző életében: megjelenik a Kék farkasok regénye, mely mind a mai napig alighanem a legismertebb műve. Cs. Nagy Ibolya irodalomtörténész így ír a műről: „A mű főalakja, Kis Harai Mihály az egyetemről való kirúgása, a kiúttalanságérzet, az alkotói útkeresés, a szerelmi csalódottság szorításában, önmaga újjáépítését, lelki megerősödését remélve tér haza a falujába. Célja, terve, elképzelése, hogy kifaggassa a múltat, hogy fontos, de mégis homály fedte részletekről, történetekről tépje le a feledés fátylát. Ám a megértés etikai felelősségével feladata csak az ítélet nélküli értelmezés lehet. A regénybeli hídon, mely a főhős vízióinak tárgyi főszereplője, nem a bíró előtt lépdelnek el a falu lakói, hanem ki-ki a maga lelkiismerete előtt. Kis Harai Mihály csak kérdez, a híd kényszerít vallomástételre mindenkit: arról a korszakról, családi, személyes tragédiák idejéről, az ötvenes évekbeli társadalmi építkezés hibáiról, a politikai vezérlésnek a parasztságot nyomorító mindenhatóságáról, melyet közvetlen vagy közvetett élményként Kis Harai is jól ismer.”
Műfordítóként 1975-ben jelentkezik, Eugen Jebeleanu, Ion Vinea, Geo Bogza, Ioan Flora, Cezar Baltag, Daniela Crăsnaru, Lucian Blaga stb. műveit ülteti át magyar nyelvre.
Mindmáig harmincnál is több kötete jelent meg. Elismeréseit felsorolni is nehéz, a legrangosabbak közülük: 1981 – a Román Akadémia díja, 1997 – József Attila-díj, 2011 – a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje, 2016 – Magyarország Babérkoszorúja díj és idén, 2022-ben a Kossuth-díj.
Hadd zárjuk e rövid laudációt a szerző ugyancsak elgondolkodtató soraival: „Szidjátok költőiteket mert nem mondják ki. / Mert kimondják. / Mert hallgatnak. / Mert kéretlenül beszélnek helyettetek. / Rendezzétek be a Költők Múzeumát.”
VALAHOL OTT
Sóvárad fölött, a Kerekhegyen.
De mondhatnám Endrebércét, vagy Szénégetőt.
Mondhatnám a Cserét, Virgót, Szénamezőt.
De Sóvárad fölött mindenképpen.
Ahonnan látható a Mezőhavas.
Vagy a Küküllő völgye Makfalváig.
Valahol ott.
Valamikor akkor.
Sovány tehenek előtt a barázdában.
Döglegyek dongásában.
Valahol ott, valamikor akkor.
Vagy a pohárderekú boglyák taposása közben.
Kukoricások szablyái között.
Vagy amikor szénásszekér-költemények
ereszkednek alá a római-kori úton
szombati-esti harangszó karjaiba.
Valahol ott.
És valamikor akkor.
Elsuhogó évek.
őszök, telek.
Némaságok, tavaszok, nyarak.
KÖZÉPHATÓSUGARÚ VERS
Amikor Nagy Lászlóval
a Bem rakparton
Amikor Szécsi Margittal
ugyanott
Amikor Kormos Istvánnal
a Mikes Kelemen utcában
Szilágyi Domokossal
a COLA nevű besúgó központban
Kolozsvárott
Amikor Hervayval
a Fehér Tó városnegyedben
patkányokat vetkező Bukarestben
később az Angyal utcában
végül a Marx Károly közgázon
hogy utána sarló-kalapács stílusban
tíz évig ne láthassam Magyarországot
Amikor Páskándival tatárbifszteknél
nyájas tekintetű kollaboráns-fényben
Vadász Zoltánnal
tilos vodkákkal egy szőlőskertben
hol minden tőkének asszony-neve volt
robbanékony háborús szerelmekre
finánc-szeretőkre emlékeztető
Amikor Szőcs Kálmánnal az Ursusban
fulladásig versben szemellenzős hitben
3800 sör után. Amikor
Bencze Ferenccel (Liba) fösvény
sósperecek közt
vörösboros özvegy alagsorban cimborákkal
Flóra Jenővel száz liter
buzgó szederborral tévetegen midőn
felszikrázott mint kard a Kós-mondat
Én csak azt a papot akarom
Székely János úrral a Kiseleff-kocsmában
Örök Erikkel portyázó szavak közt
Visky Árpival országutakon
Péterffy Luciferrel mindenütt hol néznek
úgy is mint magánembert úgy is mint tornatanárt
Vásárhelyi Gézával mindörökké
Palocsayval cseresznyefák alatt
míg az ágak hegyén piros gyümölcsöt
szemelget szívszorítón
a reménytelen szelíd szerelem
Indulhatunk túl hosszú ez a vers
Járhatjuk bambán a temetőket
Sohasem lesz elég lábunk hozzá
