Nem szakította le őket, mert már elbűvölte őt a természet, a hegyek – pontosabban dombok –, a fák, a füvek, hanem lerajzolta édesanyjának éppen március nyolcadikára. Akkoriban még csak emlegette az igazi hegyeket, azóta ismerkedni is kezdett azokkal. Persze, kellett egy kis eligazítás, rásegítés, ugyanis családjával lehetőség szerint kirándulnak, nyaranta pedig túrázgatnak a Fogarasi-havasokban, mi több, Annácska egy éve síedzésekre is jár, hétvégeken pedig néha versenyekre. Ismerői csodálkoznak is, miként, honnan lehet ennyi erő és elszántság egy kilencéves kislányban, ő ugyanis naponta négyig az iskolában töltekezik, utána síedzésre indul Sugásfürdőre, s a megmaradt szabad délutánokon pedig egyéb, jókedvű alkotás következik.

Annácska most mégsem örül a tavasznak. Sajnálja, hogy olvad a hó, s véget ér a síszezon, mert időközben élete részévé vált e téli sport. Különösen a sugásfürdői lesiklások fognak hiányozni, hiszen hetente akár három alkalommal is odakint levegőztek, mozogtak, zsongtak, mint a méhek az illatos virágokon. Jó volt ott és együtt lenni, a gyermeksereg örömmel, jó lélekkel járt oda. Annácska mostani síidénye rövidebbre is sikerült, lesikló társaihoz csak később csatlakozhatott, s most, a tavasz érkeztével megint hamarabb kényszerül eltenni a felszerelését. Szaladgálás közben ugyanis leesett, megütötte a térdét, pár napig még gipszcsizmát is viselt, emiatt többet most nem mehet sípályára. Annácskát ez bántja, fáj is neki egy kicsit, akárcsak mostanság a térde, mert nem mehetett az utolsó, komoly versenyre sem, ráadásul nemrég le kellett mondania arról a csoportos – „kisbakancsos” – kirándulásról is, amelyet éppen szeretett Sugásfürdője környékén tartottak. Ő ugyanis e remek túrák rendszeres résztvevője, így azt is tudja, cimborákkal sokkal izgalmasabb a természetben a kalandozás.

Így aztán Annácska nem láthatta azt, amit sokan mások: a jelzett túraösvény elején, alig hagyták maguk mögött a sártengert – mintha mesehősökként kellett volna leküzdeniük egy akadályt –, máris feltűnt a két távolabbi sípálya, a kisebben még mozgolódtak a sízők, de a nagyon már nem, mert alaposan megolvadt a hó. Bizony, örült volna e látványnak, mert e két hely számára olyan, mint az otthon két meghitt szobája. És nem pillanthatta meg azokat a sárga szirmú virágocskákat sem, amelyek pontosan ugyanolyanok voltak, mint amelyek öt évvel ezelőtt elbűvölték. Sugásfürdői sárga virág: alighanem martilapu, melynek színe s formája különlegesebb, mint szokványos neve; mely nem csupán a tavasz beharangozója, hanem hirdetője az élet folytonosságának. És Annácska nem láthatta az erdőket, a még mindig havas Görgőt sem, illetve azt sem, ahogy a túrázással ismerkedő apróságok a lapos csúcs felé totyognak, arcukon derűvel és örömmel, a legkisebbek pedig apjuk nyakába kapaszkodnak... Ő ugyan már korábban is ráérezhetett arra, hogy e zsebkendőnyi táj értékesebb és látványosabb, különlegesebb, mint egy közönséges erdős rész, de később azt is belátja majd, hogy e közeli helyeket főként azok értékelik, akiktől alig karnyújtásnyira húzódik. Azok, akik itt, e városkában élnek, s akik tudják, hogy eme ébredező, márciusi erdő az éltetőjük és lélegeztetőjük is egyben, s nekik bizony létfontosságú ez az egyszerű természeti szépség.

Ehelyett Annácska a hiányérzettel ismerkedhetett. Azzal a fojtogató érzéssel, amikor nagyon bántja, hogy nem lehet barátaival, kiránduló, síző társaival. És azzal is szembesülhetett, hogy íme, nem törvényszerű, hogy mindig megszokottan és jól alakulnak a dolgok. Ám ez a nem kívánt felismerés akár arra is ösztönözheti, hogy amikor legközelebb tavaszi sárga virágokkal találkozik, még jobban örüljön azoknak az egyszerű, mégis pompás szirmoknak, s e nélkülözhetetlen apróságokhoz még jobban ragaszkodjon...