Mindenekelőtt talán azzal hívja fel magára a figyelmet a produkció, hogy rendkívül változatos: a szereplők – Pascu Tamara és Barti Lehel András – különböző jellegű szövegeket adnak elő, drámait és humorosat egyaránt, ezenkívül táncolnak, énekelnek, több oldalukat is megmutatják az előadásban. Mintha egyetemi műhelygyakorlat-sorozatot látnánk, amiben van némi igazság, hisz a rendező szerint a társulatvezető azt kérte tőle, hogy adjon játéklehetőséget az Udvartér Teátrum két új színészének, akik csak idén ősszel fejezik be a mesteri képzést. Az elő­adás azonban messze túlmutat ezen a szándékon, a színészek játékosságán túl egy átfogó és meglehetősen kilátástalan képet láthat a néző a fiatal nemzedék kapcsolatteremtési gyakorlatáról és lehetőségeiről.

Rengeteg előadásban, filmben feldolgozták már ezt a témát, melyek általában úgy készülnek, hogy kivetített feliratokkal jelzik az online párbeszédeket, és azok egészen más valóságot mutatnak, mint amit a szereplők eljátszanak, így teremtve meg a feszültséget a virtuális és valóságos világ között. A vetítővásznat látva itt is erre számítunk, ezért meglepő és örvendetes, hogy az előadás más eszközöket használ, színészi játékkal teremti meg az online kapcsolatot is. A szereplők mesélnek magányos életükről, és mesélnek arról is, amit egymással online kommunikálnak, miközben nyilván az érzelmeiket is felfedik előttünk szavakban és játékban egyaránt. Mi több, el is játszanak egy online párbeszédet, ahol a két világ közötti ellentmondások és az ebből fakadó érzelmi zűrzavar talán még szembetűnőbb, mint a narrációban.

Időnként az ösztönös ráérzés, máskor a rengeteg munka érződik jobban a színészek játékában. Egy kis modorosság is bujkál egyes megszólalások mögött, de rendkívül őszinte és hiteles, amit elénk tárnak. Meglepő érettségről tesznek bizonyságot, mely talán annak is tulajdonítható, hogy az online párkeresés témája leginkább az ő korosztályukat érinti, teljességgel értik és élik ezt a világot. Az elhangzott szövegekben és a játékban egyaránt sikerült megfogniuk a lényeget, ami persze a rendező érdeme is.

Eredetileg román nyelven írták a darabot, az előadás alkotói fordították le magyarra, és több vendégszöveget is belefoglaltak a szövegkönyvbe, de ezeket olyan gondosan rakták össze, hogy minden szempontból egységesnek érezzük az elhangzottakat. Egyszerű, de jól használható a díszlet, apró jelzések által nagyon sok helyszínt megidéztek a háromszög alakban kialakított állványon, attól függően, hogy elöl vagy hátul ültek-álltak rajta, mellette, előtte stb. Külön tere volt a csetelős otthonnak, az álomnak, az élő találkozásoknak, melyeket fényváltásokkal is elválasztottak egymástól. Kivetített videók is részét képezik az előadásnak, melyek többnyire közeli képeket mutatnak, de nem mindig ugyanazok az érzelmek tükröződnek az arcokon, mint amit élőben láthatunk. A vetítések által még hangsúlyosabbá válik a közelség-távolság kérdése, a veled-nélküled különös összefonódása, de hogy pontosan mi volt a logikája a mozgóképsoroknak, az nem volt egyértelmű számunkra.

Az előadás jó hangulatáért Ila Gábor zeneszerző is felelős. Friss, mai ütemekre mozogtak a színészek a közönség érkezésekor, és ugyanez a zene köszönt vissza újra és újra, a fiatalok életérzéseit közvetítve. A zeneszerző mellett Ruszuly Ervin koreográfus is remek munkát végzett: a táncmozdulatok, mozgásszínházi jelenetek leképezték a lelki történéseket, az egymáshoz való közeledést, egymástól való távolodást. Az álom képei így váltak ki a valóságból, az alkotók jól érzékeltették ezáltal, hogy csupán a képzelet játéka volt ez a tökéletes találkozás. Az arctalan jelenlétet, a találkozások zavarát ugyanígy villantotta fel a lány egyik jellegzetes mozdulata, de a többi visszatérő mozgás is szépen rárímelt az elhangzottakra. A ruhák maiak, egyszerűek, funkcionálisak voltak, a fiatalabb nézők ugyanígy voltak öltözve a nézőtéren. Ezáltal is eggyé váltunk a szereplőkkel, a saját történetünkké vált az előadás. A díszlet és a jelmez ismét azt igazolta, hogy a gazdag előadás nem feltétlenül jelent hatalmas költségeket.

Nagyszerűek voltak a váltások, amelyek a találkozási jeleneteket átvitték egyik hangnemből a másikba, ahogy az együttlét öröme a visszájára fordult. Tetszett a szöveges üzenetek eljátszása szárazon, érzelmektől mentesen, és talán épp ezért rendkívül humorosan. A metakommunikáció nélküli érzelemátadás rengeteg félreértést rejt magában, ilyenkor csak a saját szűrőjén át látja a másikat az ember. Az emotikonok arra szolgálnak, hogy általuk érzelmeket kapcsoljunk a szavakhoz, de ha ezek nem tükrözik pontosan a csetelő lelkiállapotát, akár gúnyosnak is tűnhet egy-egy váratlanul felvillantott mosoly. Vajon nem csak játék mindez, felelősségvállalás nélküli csábítás? A valóságban ez nehezebben történhetne meg, mert a gesztusaink mindig elárulják az igazi érzelmeinket. Talán épp ezért olyan nehéz az igazi találkozás, mert ott a másik embert is látjuk, nem csupán a kivetített vágyainkat...

Játékosságot színlelt a magány, a társ utáni kétségbeesett vágy, a társ­kereső életforma kilátástalansága, de időnként átszakad a gát. Mély és átható erejű a gitárkísérettel előadott vallomás, emlékezetes a jelenet, ahol kitör az „együtt” vágya. Valójában ezért tesznek mindent, ezért mennénk bele bármilyen kapcsolatba a kopasszal, a fehér ingessel, a kék szeművel... Ahogy egyre jobban megismerjük a szereplőket, egyre reménytelenebbnek érezzük az életüket, mintha a vágyaik egyre mélyebbre süllyednének a magányos hétköznapok mocsarába. Időnként jobb napok következnek, de csak azért, hogy utána még intenzívebbé váljon az a bizonyos érzés, amit nem is lehet pontosan megfogalmazni. Mert a „magány” szó nem tükrözi pontosan azt az ürességet, ami felsejlik néha ebben a lehetetlen állapotban. Mintha hiányozna az ember a saját életéből – jegyzi meg találóan a fiú.

Öröm volt látni, hogy mennyire sajátjukká tették a szövegeket a színészek, egy-egy mondat, hangsúly egészen civilnek tűnt. Ezért a közönség bevonása is jól sikerült, a megszólítások és reakciók természetesnek hatottak, nem volt bántó vagy tolakodó ez a kifelé való kommunikáció. Mégsem éreztük egészen indokoltnak az interaktivitást, az ilyenfajta kudarcélményekkel, fájdalommal nem szokott nyilvánosság elé állni az ember. Csupán az lehetett a jelenet célja, hogy ebben a helyzetben is kipróbálhassák magukat a színészek.

Hogy a társulat szempontjából eredményesnek számít-e Tóth Árpád kézdivásárhelyi rendezése, nem tudhatjuk, de a néző nem panaszkodhat: égetően aktuális problémával szembesült egy biztos lábakon álló, színészközpontú produkcióban. Nyoma sem volt ebben az elő­adásban a körmönfont kísérletezésnek, a fiatal rendezők bizonyítási vágyának, inkább az erős koncepciót éreztük benne. Kreatívak voltak az alkotók, de csak annyit haraptak a témából, amennyit maradéktalanul fel tudtak dolgozni.

Sokunk életében voltak már hasonló pillanatok, így nemcsak értjük, de érezzük is a problémát, átélhetjük újra azt a furcsa érzést, hogy bárhogy is alakul az életünk, minden értelmét veszti, ha nincs akivel megosztanunk örömünket, bánatunkat. Valójában tehát rólunk szól az előadás, a társas lény elmagányosodásáról a virtuális kommunikáció végtelen lehetőségeinek korában. Mert a virtuális kommunikáció a valódi kapcsolatok leépülése felé vezet, a virtuális világban élő ember valójában rendkívül magányos. Az online társkereső szolgáltatások pedig csak fokozzák ezt a magányt, mert egyre jobban megnehezítik a valóságos kapcsolatok kialakulását. A társkeresés ördögi köre ez ebben az őrült iramban digitalizálódó világban.