Akkoriban még képzőművészeket kértek fel ilyenszerű igényes, egyediségre törekvő térplasztikák elkészítésével. Esetünkben a szatmári tájakról származó művész, Vígh István nyert megbízást egy ilyen mű elkészítésére. Ő a monumentális festészet szakon diplomázott a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán 1960-ban, majd Suceavára kapott tanári kinevezést, ahol mozaikkészítőként és restaurátorként is számottevőt alkotott.

Vígh István 1972-ben került tájainkra, amikor a gelencei régi katolikus műemlék templomhoz hívták restaurálni, mely középkori alkotáson néhány hónapig dolgozott. Ott-tartózkodása alatt tervezte meg az itt bemutatott alkotását, s követte nyomon annak egy gyárban zajló elkészítését. A 13 méter magas, erőteljes rézlemezekből kikalapált mű szervesen beilleszkedik a korabeli, természeti formákat elnyújtott struktúrákkal egyszerűsítő, letisztult szobrászati alkotások közé. Valóságos képzőművészeti kordokumentum. Néhány évvel korábban Vígh, kihasználva az akkori szocialista egyeduralom 1960-as évek végi puhulását, részbeni nyitását a kapitalista Nyugat felé, rangos meghívásnak eleget téve 1969-ben Párizsba utazott, ahol több hónapon keresztül tanulmányutakon vett részt, alkotott, kiállított, a francia Alpokban pedig egy térplasztikáját is felállították. Párizsi kiállítását neves művészek, kritikusok is megtekintették, személyesen találkozott, eszmecserét folytatott Salvador Dalíval. A franciaországi poszt­avangard tapasztalataiból, meglátásaiból született meg a Tölgy­mber motívuma, egy tagjaiban szürreális módon megnyújtott fa-ember, melyet a későbbiekben számtalan művében emblémaszerűen felhasznált.

E motívum struktúrájára hatott az említett nyugati művészközeg, de magát a fogalmat ő alkotta meg. A tölgyek robusztos, szívós, helytálló volta, ég felé törekvő öntudatos nyújtózkodása ragadta meg, a próbára tevő erdélyi magyar sors vetül ki belőle. Talán a zágoni Mikes-tölgyek látványa, eszmeisége rögzült benne, mely történelmi fákat többször felkereste, rajzolta. E sajátos, erdélyiséget, de ugyanakkor egyetemességet is hordozó Tölgyember-motívum Vígh művészetében visszatérő elem lett, grafikáin, festményein köszönnek vissza, de legmarkánsabban a Sepsiszentgyörgy kapujában álló büszke fémplasztikapáros jeleníti ezt meg. E szobor­együttes sajátossága a természeti elemek metamor­fózisa, egy humanoid páros, férfi és női figura égbe nyúló összekapcsolódása, mint életerős, állhatatos törzsű tölgyek ágainak könnyedsége. Leegyszerűsített, nyújtott formák, melyek jelként köszöntenek a forgalmas országúton elhaladók felé immár ötven éve. E kompozíció része egy markáns, ízlésesen megfaragott andezittömb is, melyre a város nevének kétnyelvű fémfelirata került. Az 1980-as évek nacionalista viszonyai között a magyar felirat lekerült róla, de ezt az 1990-es évek végén visszahelyezték rá.  

Vígh István néhány évig Sepsiszentgyörgyön települt le a fémplasztika felállítása után, 1973–75 között az Állami Magyar Színház díszlet-, jelmez- és plakáttervezője lett, rövid ideig a város művészeti életének tevékeny alkotója volt, közben a bibarcfalvi református templom belsejében a vakolat alól kibomló, megmaradt Szent László-freskóciklust konzerválta-restaurálta. 1975 nyarán Dukász Anna sepsiszentgyörgyi színésznővel Németországba települtek, ahol házasságot kötöttek, majd 1976 májusában az óceánon túlra utaztak, és ott találtak új otthonra, éppen New Yorkban. A kisgrafikai munkássága mellett az itt eltöltött húsz év alatt a monumentális festészet és a műtárgy-res­taurálás terén is jelentőset alkotott.

Az 1990-es évek elején többször hazatért Erdélybe, résztvevője, támogatója volt a neves gyergyószárhegyi művésztáboroknak. Nem feledkezett meg a Tölgy­emberpár fémalkotásáról, többször felkereste, figyelve ennek állagát, és szorgalmazva, hogy az andezittömbre kerüljön vissza a város nevének második, magyar betűsora, sőt, egy városcímer fémkompozícióját is vállalta kikalapálásra, de akkori támogatás hiányában ez nem készült el, a városnév-kettős viszont igen. Jóllehet a mellé ültetett állhatatos, hűséges fenyők már túlnőtték a fémművet, nem zavarják ennek látványbeli érvényesülését, sőt, mintha segítenék annak délceg, emocionális erejű égbe nyúlását. A Tölgyemberpár jellegzetes, feszélyezetlen tömegének fotója, grafikai szimbólumeleme Vígh István számos kiállításán bejárta a világot, még a Ceaușescu-diktatúra alatt vitte Sepsiszentgyörgy nevét nem csak Nyugat-Európába, az Egyesült Államokba, de Ausztráliába, Ázsiába is. A vendégeket, átutazókat Kilyén felől köszöntő, a szó szoros és átvitt értelmében világlátott vertikális műalkotás tehát egy lényeges, megbecsülendő értéke a megyeszékhelynek a város közterein lévő számos modern, igényes szoboralkotás mellett. Rajtunk áll, hogy figyeljük-e, ápoljuk-e időjárással dacoló állagát, rendezzük-e környezetét, mely oly fontos ahhoz, hogy érvényesülhessen a műalkotás.

Sántha Imre Géza