Tizenhat évig tartó, az egész Illyefalva községet felölelő, alapos és lelkiismeretes kultúraszervezői tevékenység után Henning Emese nyugdíjba vonult. Nevéhez nem csak könyvtárosi munkája köthető, hanem főként helybeli színjátszó csoportok éltetése – gyermekeket és felnőtteket egyaránt irányított –, de abban is szerepet vállalt, hogy a falunapokként ismert Illés Napokon tartalmas és szórakoztató kulturális programnak örvendezhessenek a helybeliek. A színjátszás felkarolását továbbra is szívügyének tekinti, egyelőre az aldobolyi színjátszó csoport munkáját folytatják, igény esetén pedig Illyefalván is segít azoknak, akik továbbvinnék e közösségi tevékenységet.
Könyvtárból színpadra
Henning Emese 2005 szeptemberétől kezdett el dolgozni az illyefalvi Fábián Ernő Községi Könyvtárban. Akkor még Sepsiszentgyörgyről ingázott, ám 2016 óta családjával maga is illyefalvi lakos. Kultúraszerető emberként, a néptánc jó ismerőjeként, művelőjeként belső késztetést érzett, hogy tekintetét ne csak a könyvtárra szegezze, hanem próbálja fellendíteni a kulturális életet, mi több, újjáélessze a településen nagy múlttal rendelkező, helybeliek által művelt színjátszást. A könyvtár működtetése sem volt kis feladat, ugyanis a régi helyszínről a központba költöztették a tömbház felújított, földszinti részébe, majd a Bod Péter Megyei Könyvtár szakmai segítségével rendszerezték a könyveket. Azóta is ott várják az olvasókat, Henning Emese 2021 decemberében nyugdíjba vonult, ám hetente egy alkalommal, szerdánként 12–14 óráig továbbra is fogadja az érdeklődőket.
Henning Emesét illyefalvi, aldobolyi színjátszó csoportok elindítójaként, működtetőjeként ismerik. Mint mesélte, e mozgalomnak a faluban évtizedekre visszanyúló hagyománya van, még Shakespeare-előadást is bemutattak, ez néhai Nagy Attilához köthető. Nem szakmája ugyan a színház, de látva a könyvtárba érkező gyermekeket, arra gondolt, újra meghonosíthatná ezt a szép és tartalmas közösségi foglalatosságot. Elképzelésének megvalósításában nagy segítségére volt Kalamár György, akkoriban Illyefalván élő színművész – ő az elmúlt években Székelyudvarhelyre költözött –, sokat tanult tőle, s 2006 őszére az illyefalvi gyermekekből össze is állt a Já(t)cint nevű színjátszó csoport. Az évek során számosan megfordultak e közösségben, rendszerint 8–10 diák mindig a csapat tagja volt. Sőt, egy állandó „maggal” is büszkélkedhettek, egy olyan csoporttal, ahol a gyermekek az első osztálytól tizenkettedikes korukig folyamatosan részt vettek a próbákon, előadásokon, amatőr színjátszóknak szervezett megmérettetéseken egyaránt. Henning Emese sorolja e „maghoz” tartozókat: Bartha Bernadett, Kiss Zoltán Ferenc, Ungurán Károly és Ungurán Tünde, ők voltak a későbbi Négyesfogat csoport tagjai. A gyermekek példáját követve az illyefalvi felnőttek is létrehoztak egy tizenhét tagot is számláló, 20+ nevű színjátszó csoportot, több családból mind a gyermekek, mind a felnőttek bekapcsolódtak az illyefalvi színjátszásba, e csapat 2015-ig tevékenykedett.
2018 januárjában az aldobolyiak kezdeményezésére is alapítottak egy 9–10 főből álló felnőtt színjátszó csoportot Végvidék névvel, még a helybeli református lelkész, Vinczi Botond is színpadra állt, a református közösségi házban próbáltak. Két évig tevékenykedtek, aztán a járványidőszak miatt két évre leálltak, de most tavasszal újrakezdték a próbákat, felújítják, majd bemutatják azt, amit korábban tanultak.
A színjátszók – gyermekek és felnőttek – nem csak a községben mutatták be előadásaikat – azok többnyire inkább rövidebb jelenetek voltak, egy alkalommal kettőt-hármat láthatott a közönség –, produkcióikat elvitték más településekre is, illetve az évek során számos színjátszó fesztiválon vettek részt. Magyar szerzők műveit vitték színpadra, s mint Henning Emese magyarázza, fő céljuknak azt tekintették, hogy szórakoztassák a közönséget, de a minőséghez is ragaszkodtak. A próbákat a könyvtárban, illetve az illyefalvi kultúrotthonban tartották, előbb a szöveggel ismerkedtek az olvasópróbákon, a színpadi próba csak ezután következett. A helybeliek nagyon szerették mindazt, amit közel két évtizeden át saját színjátszóiktól láthattak, mert amikor előadás volt a faluban, „még a plafonon is csüngtek a nézők”.
Varázslat és búcsú
Az illyefalvi diákszínjátszók rendszeresen felléptek a fiatalok számára szervezett fesztiválokon. Megyei, országos szakaszokon egyaránt a legjobb helyezéseket érték el, a legnagyobb megmérettetéseket hagyományosan Sepsiszentgyörgyön tartották, a városnapok alkalmával. De felléptek Nagyenyeden, Magyalapádon, illetve Illyefalva magyarországi testvértelepülésén, Lovasberényben is. Az őszi Székelyföld Napok kulturális rendezvénysorozata minden színjátszó csoport számára jó lehetőséget biztosított, hogy több térségbeli településen bemutatkozhasson. Hasonló alkalomnak bizonyult a Székföldi Napok is, ilyenkor Erősdön, Hidvégen tapsolhattak a színészeknek.
Mint Henning Emese meséli, minden egyes együttlét feltöltötte, s a gyermekeknek a színjátszás „fontos és hasznos többletet” jelentett, nem csak szórakozást, nagyon sokat fejlődtek. Egyik legemlékezetesebb előadásukat Tamási Áron Szegény ördög című darabjából vitték színre, ezzel a diákok országos első díjat is nyertek. Ám mégsem tud kiragadni néhány kedvenc előadást, hiszen „mindenikben volt valami varázslat”, ami emlékezetessé tette, illetve erőt adott, impulzust, hogy folytassa munkáját.
Illyefalván hosszú évek után 2019-ben a diákszínjátszók elbúcsúztak a közönségtől, igaz, közülük ketten folytatják az aldobolyi csoportban. A búcsú mindenkinek nehéz volt, Henning Emesének különösen, mert a diákok úgy hozzá nőttek, mintha saját gyermekei lettek volna. Pillanatnyilag a községközpontban nincs színjátszó csoport, Henning Emese viszont azt mondja, amennyiben a falu lakói kezdeményeznék egy újabb csoport elindítását, továbbra is szívesen felkarolja, nyugdíjasként is melléjük áll. „A kapum mindig nyitva lesz” – teszi hozzá, megjegyezve, csak abban hisz, amikor az emberek „alulról”, saját céljaik érdekében szerveződnek, nem felsőbb utasításra.
A megtalált otthon
Könyvtárosként mindig próbált megfelelő könyvet ajánlani a könyvtárba érkezőknek, a kisebbek inkább házi olvasmányért jöttek, a felnőttek pedig főként a téli időszakban kerestek könyvet. De leginkább azzal szembesült, hogy az illyefalvi könyvtár nem csupán egy könyvkölcsönző hely, hanem olyan intézmény, ahová a segítséget igénylő helybeliek rendszeresen betérnek: ha meg kell fogalmazniuk egy hivatalos dokumentumot, egy önéletrajzot, vagy bármi másra szükségük van, ami jártasságot, számítógép-használatot igényel. Henning Emese mindig szívesen segített falustársainak, lehetőség szerint próbált még számítógépes ismereteket is átadni nekik. Emellett részt vett a júliusi Illés Napok rendezvényeinek szervezésében is, azzal a céllal, hogy a helybelieknek tartalmas szórakozási lehetőséget biztosítsanak mind kulturális, mind sportrendezvények tekintetében. Ilyenkor mindig felléptek a falu színjátszóival is, koncerteket tartottak, kiállításokat szerveztek.
Most viszont főképp családjára, unokái nevelésére figyel. Férjével, Jánossal tudatosan költöztek Illyefalvára, és házat építettek, mert úgy érezték, idősebb korban már nem bírják ki a tömbházhoz kötött életformát, meg akartak szabadulni a várostól. Hogy Henning Emese szereti a falut, a falun élő embereket, nem véletlen: gyermekkorának nyarait rendszeresen az udvarhelyszéki Csehétfalván töltötte nagyszüleinél, csehétfalvi származású édesapja, Balázs Antal rokonai körében. Szülei tanítók, édesanyja, Balázs Vilma háromszéki, pontosabban nagyborosnyói származású. Emese tízéves koráig Mikóújfaluban élt, amíg szülei ott tanítottak, aztán Sepsiszentgyörgyre költöztek.
Ám a csehétfalvi emberek, az ottani környezet mély nyomot hagyott benne: megtanították egyszerű embernek lenni, a földműves felmenőktől pedig elsajátította a gazdálkodók tudását – szénakészítés, gyomlálás, kapálás, növénygondozás, egyebek –, melynek ma is hasznát veszi. Gyermekként, fiatalként minden nyáron örömmel ment haza Csehétfalvára, mert még éltek a néphagyományok, és ott azt is megtanulta, mit jelent a tisztelet, mit jelent tisztelettel beszélni, viszonyulni egymáshoz. Ha megkérdik tőle, hogy udvarhelyszéki-e, avagy háromszéki, azt válaszolja: egyik lába oda, a másik ide húzza. Édesapja unitárius, kétéves korában őt is unitáriusnak keresztelték Csehétfalván, ráadásul titokban, mert akkoriban az elvtársak nem nézték jó szemmel, ha a pedagógus szülők kapcsolatot ápolnak az egyházzal.
Ma viszont már szívvel-lélekkel illyefalvinak tartja magát, s úgy érzi, az itteni emberek elfogadták, ő pedig tizenhat év alatt megszerette ezt a falut, az itt élőket. Itthon érzi magát, vallja, megtalálta azt, amit keresett. Szeret itt lenni, mert számára az otthona nem csak biztonságot, hanem felüdülést is jelent, nem kívánkozik máshová, hiszen szereti környezetét, amelyben él, szereti közösségét...
