Például az olyanok, mint amikor egy elhagyatott hely megtelik szeméttel. Nem egyik napról a másikra, csak fokozatosan: előbb egyvalaki fedezi fel a kínálkozó lehetőséget, leürít egy veder szuvatot, aztán jön a másik, a rossz példából okulva odaviszi a kerti hulladékot, a harmadik pedig már gátlás nélkül szabadul fölösleges holmijától ugyanazon a helyen. Láncreakció az egész, bár ha nem lenne elindítója, folytatása sem.

Magányos bolyongásaim során betévedek mindenféle helyekre, olyanokra is, ahol azt hinné az ember, még a madár sem jár. Hát a madár nem is, mert a bizonyos látványok még őt is zavarják, az ember viszont igen. Nyilván, nem várható el, hogy urbánus környezetben az intelligensnek mondott lény ne vegyen birtokába minden talpalatnyi földet, de a birtoklás nem feltétlen jelent kisajátítást, még kevésbé öncélú hasznosítást. Márpedig a megyei könyvtár – na jó, keressünk más helymeghatározást, hiszen szemét ügyekbe keverni az intézmény névadóját, aki még úgy gondolkodott: „Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek”, már csak tisztes neve s emléke miatt sem lenne ildomos –, tehát a romház (a romos kultúrház szavak összevonása teljességgel jellemző az egykori szakszervezetek művelődési házára) melletti egykori kazánház az önkényes birtokbavétel áldozatává vált.

Ne térjünk ki most a tulajdonjog firtatására (amúgy a városé, de átadta hasznosításra a megyének), nézzük csak magát a helyet. Ez is egy romhalmaz, mely egy irányított művészeti projekt részeként néhány évvel ezelőtt látványos falfestést kapott (a díszítés ugyan nem játszik szerepet történetünkben, csupán azért említem, hogy a kontraszt élesebb legyen az igény és az igénytelenség között). Kéménye éktelenkedik még, a falak nélkül maradt kazánok termét huzat járja, padlóját szemét borítja. Van ott minden, mi elképzelhető, s még olyan is, ami nem. Avarágyon ismeretlen tartalmú nejlonzacskók, üdítőspalackok és sörösdobozok, karton és autógumi, fületlen fazék és... és nicsak, mi az ott a háttérben? Összefont fenyőágak, beléjük fűzött piros-fehér-zöld és kék-arany-kék szalagokkal, olyanok, mint amilyenekkel emlékműveket szokás koszorúzni ünnep alkalmával.

Már csak össze kell rakni a képet: a néhai kazánháztól alig néhány lépésre található a ’48-as emlékpark (hogy miért nem az aradi vértanúk emlékparkja, arról majd egy másik alkalommal), a kopjafák október 6-án alkalmi díszt kaptak, s aztán az idejétmúlttá vált koszorúk itt kötöttek ki. Valaki, valakik gondoskodnak az emlékpark rendben tartásáról: szükséges és dicséretes cselekedet, de talán mégsem a kazánház romjai közé kellett volna eldobni a koszorúkat, ha mégoly „kézenfekvő” is a lehetőség. Igaz, nagy méretű szeméttárolóig elég sokat kell kutyagolni, de az önkéntesség lényege épp az, hogy a szabad akaratból vállalt munkát lelkiismeretesen, gondosan kell elvégezni. Igényesebben, mint az tenné, akit megfizetnek érte.

A romház melletti kazánház most épp nem szeméttároló, a köztisztasági vállalat nemrég kitakarította, jó néhány munkaórát áldozva a több teherautónyi szemét fellapáto­lására, elszállítására. Minap jártam ismét arra: az első fecske már megjelent, és ezúttal nem az eresz alatti fészkébe visszatérő madárra gondolok. Mondják, hajléktalanok húzzák meg ott néha magukat, láttam, felnőttek tekintetétől ódzkodó gyerekek bújnak el ott olykor. Hátrahagynak ezt-azt, üres üveget, kiürült cigarettásdobozt, háztartási szemetet azonban a legritkább esetben. Mi mást mondhatnék hát, tisztes adófizetők, városunk áldott jó polgárai: hogy ti sem vagytok jobbak a Deákné vásznánál?