Azt tartja, neki lelkészként ténylegesen is az emberek között a helye, hiszen annak idején Jézus sem ment fel a szószékre, hanem a hívek között volt. Beszélgetés Egyed Sándor református lelkésszel „pálfordulásokról”, az ego túlhizlalásáról, a húsvéti feltámadás csodájáról és „hasznáról”.
– Mi terelte annak idején a vallás hivatásszerű gyakorlása, a lelkészi pálya irányába?
– Tizenegyedikes koromban döntöttem el, hogy teológiára megyek. Akkoriban állt be az első nagy fordulat az életemben. Az addigi bulizós, a társaságnak állandóan megfelelni igyekvő gyermek rájött, hogy jó ideje hazudik magának, és úgy döntött, megpróbál közelíteni az igazinak hitt önmagához. Ennek érdekében egészen más közösségekbe kezdtem járni, bibliaórákra, ahol az ottani együttléteken túlmutató barátságok alakultak ki. Ezek hatására vonzódni kezdtem a keleti vallások iránt, és feltett szándékommá vált, hogy megtanulok szanszkritul, mivel az a buddhizmus eredeti nyelve. De akkoriban vonzott a szerzetesi élet is, egy hetet töltöttem például Esztelneken a szerzetesek között. Tizenegyedikes koromra azonban egyértelművé vált számomra, hogy Romániában nem lehet szanszkrit nyelvet tanulni, más országban tanulni meg végképp nem. A teológiát azért választottam, mert a régi nyelvek közül meg lehet tanulni görögül meg héberül. Némi túlzással, az egyetemen szembesültem azzal, hogy aki ott végez, abból pap lesz.
– Az ön esetében a papi hivatás mindig is az oktatással járt párban. Pihenő gyanánt, ha épp belefáradna az egyikbe?
– Ennél bonyolultabb a történet. Az 1995-ös diplomázás után úgy volt, hogy maradok az egyetemen tanítani, utolsó évesként már tanársegédként is dolgoztam. Az egyházi „konstelláció” azonban úgy alakult, hogy mégsem marasztaltak, és amikor ez kiderült, akkor keresett meg Bustya János kollégám, az egyre több tanárt igénylő szentgyörgyi Református Kollégiumba hívott. Jöttem, lelkészként meg kineveztek az oltszemi gyülekezetbe. Azóta is ez az életem, és a két pálya bizonyos értelemben valóban kompenzálja az egyikben vagy másikban időnként adódó csalódásokat.
– Nincs hiányérzet önben az akadémiai pálya elmaradása miatt?
– Néha van, de ma már jól kezelem a helyzetet. 1998-ban például újra hívtak tanítani a teológiára, de már nem tudtam itt hagyni a refis diákjaimat. Akkoriban kezdtünk el a Mikó tagozatából önálló iskolává válni, feladataim voltak, kihívások. Ugyanakkor meg akartam váltani a világot, mindent elvállaltam az általam túl konzervatívnak tartott egyházam korszerűsítése érdekében. Kisebbségi konferenciákra jártam, környezetvédelmi ügyeket képviseltem európai színtereken, a lelki közösségben misszióelőadói státusom volt. Csakhogy közben kizárólag az egómat hizlaltam, becsaptam magamat és az engem körülvevő világot. Talán csak a diákjaimmal voltam akkoriban őszinte. A 2001-es amerikai terrortámadások után viszont beütött a krach, nagyon megviseltek az események, bár ma már tudom, hogy az csak az utolsó csepp volt a pohárban. Kórház következett, élet-halál között lebegtem, mindent át kellett gondolnom: ha a „nagyfőnök” megengedte, hogy ez történjen velem, valamit nagyon rosszul csinálok. És akkor minden „hívságról” lemondtam, maradt az iskola és a gyülekezet. Egy idő után kiálltam a gyülekezet elé is, és bocsánatot kértem, hogy nem voltam őszinte hozzájuk. A prédikációimat is átgondoltam, éreztem, valami olyasmit kell csinálnom, amitől a hívek is jelenlévőkké válnak.
– Egyik gyermeke súlyos betegsége újabb okot szolgáltathatott a „nagyfőnökkel” való vitára. Sikerült lerendezni vele a dolgot?
– Természetesen megfogalmazódott bennem a kérdés: ezt most miért? Haragudtam, kiabáltam vele, de aztán sikerült mindent megbeszélnünk. Korábban nekem is volt egyfajta elképzelésem egy rákos betegről meg a családjáról, és nagyon sajnálom, hogy olyan módon vigasztaltam őket, ahogy a Péter betegsége előtt tettem. Bennünket családként nagyon összekovácsolt az a megpróbáltatás, nem tudok elképzelni erősebb köteléket, mint a mi hatos fonatunkat az Úristennel együtt. Ő nagyon sok csodát mutatott meg nekünk azzal az alkalommal, abban a tekintetben is, hogy rengeteg embert, közösséget megmozdított a fiam betegsége. Nekem ma is nagyon erős bizonyságtétel, ha Péterről beszélhetek, hiszen maga volt az isteni kegyelem, amit abban a helyzetben megtapasztaltunk. És ma már azt mondom a rákos betegnek, a családtagjainak, hogy bízzanak, mert a betegség gyógyítható. Hogy semmit nem lehet feladni. Azt szoktam mondani a hozzátartozóknak, próbálják úgy csinálni, hogy a beteg érezze nagyon erősnek magát. Pétertől tanultam.
– Az oltszemi gyülekezet tagjai hogyan kezelik, hogy a papjuk nem a klasszikus, szószékről prédikáló református lelkész, hanem lejön a padsorok közé, és aktív részvételre „provokálja” a híveket?
– A prédikációk megváltoztatása, az igehirdetés nyelvezetének minél közvetlenebbé tétele mellett a külsőségeken is alakítani akartam. A liturgiát fontosnak tartom, de az igehirdetés a lényeg. Az egyik legnagyobb változás persze az volt, hogy nem mentem fel a szószékre, amivel a gyülekezetben kezdetben nem voltam túl népszerű. Egy egyházi ünnep előtt a presbiterek meg is kérdezték, hogy arra a napra sem megyek fel a szószékre? Mire azt mondtam, ha kérik, felmegyek, de akkor valamennyi presbitert a templomban szeretném látni. Persze azt is elmagyaráztam, hogy nekem az emberek között a helyem, hiszen Jézus sem ment fel a szószékre, hanem végig a hívek között volt. Igyekeztem egyre interaktívabb istentiszteleteket tartani, már amennyire ez a református egyházban lehetséges. Előfordult például, hogy megkértem egy bácsit, álljon fel a padból, majd megöleltem annak ábrázolásaként, hogy a szeretet nem dumálás. A gyülekezet sírt, célba ért az üzenet. Ma már az oltszemiek válaszolnak, ha megszólítom őket, és talán azt furcsállnák inkább, ha felmennék a szószékre. Nagyon jó érzés, hogy él a gyülekezet.
– Húsvét alkalmával, a feltámadásról szóló prédikációjában szokott-e saját életéből vett példákra támaszkodni? Hiszen több mint húsz évvel ezelőtt ön állt talpra kritikus helyzetben, bő egy évtizede pedig Péter fia vívott meg sikeres végkimenetelű harcot a halálos kórral…
– Természetesen merítek saját tapasztalatomból. Húsvét Krisztus feltámadása, ezzel együtt a húsvétot nem lehet pusztán úgy kezelni, hogy Krisztus feltámadott. Az ő, illetve az ember feltámadása ugyanis önmagában két különböző dolog. Arról is minden alkalommal beszélek, hogy az ő feltámadása milyen kihatással van az én feltámadásomra. Hogy amíg az elkövetkezik, milyen változásnak kell végbemennie a saját életemben. Krisztus feltámadása önmagában egy nagy csoda, de nekem milyen „hasznom” van abból? Ezért azt tartom, úgy kell róla beszélni, hogy az emberek érezzék, kihatással van a teljes életükre. A feltámadás történetének ez a célja és üzenete, hogy az ember bármikor készen áll a pozitív változásra. Meggyőződésem, hogy Krisztus is ezt akarta elérni. Ha ebből a szemszögből nézzük a dolgokat, minden megváltozik.
– A fiataloknak, a diákjainak mit szokott mondani a feltámadásról?
– Elsősorban arra törekszem, hogy elhitessem velük: a hit mentén ne osszuk szét magunkat annál inkább, mint amennyire a környező világ kényszerít. Hogy érezzék: a mindennapi élet és a hit, a tudomány és a hit együtt létező dimenziók. Senki ne kezdjen félni attól, hogy valami éri, ha hisz Istenben. A hit vagány dolog, igyekszem meggyőzni őket az órákon zajló stand-upjaim során is. A feltámadásról is csak úgy érdemes beszélni a gyerekeknek, hogy érezzék, az egész nem holmi papi duma.
Egyed Sándor
Református lelkész, 1970. április 7-én született Sepsiszentgyörgyön. A mai Puskás Tivadar Szakközépiskolában érettségizett 1988-ban, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben diplomázott 1995-ben. Ugyanattól az évtől kezdődően az Oltszemi Református Egyházközségben szolgál lelkészként, illetve szaktantárgyakat (egyetemes egyháztörténet, hitvallás, vallástörténet) tanít a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiumban. Nős, három fiú édesapja.
