Báró Károlyi Sándor szatmári főispán a vármegye nemesi seregének élén 1703. június 7-én, a Máramaros vármegyei Dolhánál szétverte az Esze Tamás és Kis Albert vezette tiszaháti felkelő sereget. Ezzel csaknem csírájában fojtotta el Rákóczi Ferenc nehezen kibontakozó szabadságharcát. Mindössze négy hónappal később hűséget esküdött a fejedelemnek, aki kinevezte tábornokká és a bácskai rácok ellen küldte. Károlyi kitartott Rákóczi mellett, a kuruc seregek főparancsnoka lett, és a fejedelem annyira megbízott benne, hogy 1711-ben felhatalmazta a béketárgyalások lefolytatására. Ő kötötte meg a császáriakkal a szatmári békét, majd a majtényi síkon tizenkétezer katonájával letette a fegyvert. Ezután ismét a bécsi udvar hűségére tért. Az uralkodó 1712 elején kinevezte altábornaggyá, majd április 5-én grófi rangra emelte.
 

A kurucok ellen

Az 1703-as dolhai ütközet után Károlyi a zsákmányolt zászlókkal Bécsbe utazott, hogy a győzelem hírét személyesen közölje I. Lipót császárral. Szóbeli beszámolóját követően (a nyomaték kedvéért) egy hosszabb emlékeztetőt is átnyújtott a császárnak, amelyben beszámolt a kuruc mozgalom számos résztvevőjéről és eseményéről. (…) A főispán ezután kezet csókolt a császárnak, és a kihallgatás végén abban a meggyőződésben távozott, hogy az uralkodói ígéretnek foganatja lesz.

Az 1669-ben született Károlyi Sándor buzgó híve volt Lipótnak, s nem először fogott fegyvert a kurucok ellen. Már 1697-ben is kitett magáért, amikor a megyei bandériumot vezetve szembeszállt Tokaji Ferenc és Szalontai György hegyaljai felkelőivel. Nagyapja, a bárói rangot szerző Mihály királyi asztalnok, valamint apja, László (mindketten szatmári főispánok) ugyancsak hűségesen szolgálták a bécsi udvart, ahol bizonyára számontartották azt is, hogy Károlyi Sándor két testvére csatamezőn veszítette életét. Mihály főezredes 1682-ben a Thököly Imre elleni harcokban, István huszárkapitány pedig 1686-ban a török elleni első zentai csatában. Károlyi császárhűsége csak addig tartott, amíg a kuruc mozgalom nem fenyegette közvetlenül és kivédhetetlenül saját szatmári főispánságát, birtokait, kastélyait, de legfőképpen családját. Megingásának azonban más előzményei is voltak.

A dolhai ütközet után Bécsben többet várt szép szavaknál, és komolyan számított az uralkodó érdemi támogatására. Ez azonban nem következett be. (…) Károlyit elkeserítette, hogy nem respektálták kéréseit és senki nem volt kíváncsi a tanácsaira. Időközben értesült arról, hogy a kurucok elfoglalták nagykárolyi várát, és a felesége is a kezükre került. Úgy döntött, távozik Bécsből. Kassára sietett, ahol Nigrelli császári tábornok volt az úr. A tábornoknak beszámolt bécsi útjának sovány eredményéről. Ezután elég rideg bánásmódban részesült, és még rendes szállást sem kapott. (…)
 

Rákóczi tábornoka

Kassán érlelődött meg benne a gondolat, hogy csatlakozik Rákóczihoz. Emlékiratai szerint 1703. október 8-án (naplója szerint 12-én) három társával elhagyta a várost. A Boldogkő várához közel eső Kollát nevű faluban töltötte az éjszakát, a helységet üresen találta, sőt, az egész vidék – egészen Tokajig – kihaltnak tűnt, mert az emberek a hegyekbe és az erdőkbe húzódtak. Másnap Bodrogkeresztúr és Tarcal között találkozott gróf Bercsényi Miklóssal, aki meghívta őt a Tokaj és Tarcal között fekvő táborába. Károlyi az emlékirataiban nem festett hízelgő képet a kurucokról. (…)

Károlyi azonban már másként gondolkodott, mint négy hónappal korábban, a dolhai ütközet idején, és Rákóczi hívei is gyorsan megbocsátották ellenséges hadi cselekményeit. Bercsényi csakhamar bemutatta őt Rákóczinak. (…) Károlyi hűséget esküdött Rákóczinak, aki nem csak tábornokká, hanem egy lovasezred tulajdonosává is tette. A szatmári főispán a kurucok vezérétől kapta meg azt az elismerést, amit a fennhéjázó császári udvartól hiába remélt. És megszolgálta a bizalmat. Részt vett Szatmár és Várad elfoglalásában, majd eljutott Nagykárolyba is, ahol maga Rákóczi kísérte a Károlyi-kastélyhoz. (…) A főispán rendkívül nehéz feladatot kapott. Éppen időben érkezett az Alföldre, mert a tiszai hadak már szétszéledőben voltak, és egyesek még biztatták is a katonákat, hogy hagyják el Rákóczi táborát. Károlyi keményen fellépett a bujtogatókkal szemben. Helyreállította a fegyelmet, és elérte, hogy a Tisza melléki megyék nemessége és közrendű lakossága tömegesen csatlakozott seregéhez.
 

Harcok a rácokkal

Az ellenséges bácskai rácokkal nem volt szerencséje. Bercsényihez hasonlóan a megnyerésüket, Rákóczi oldalára való állításukat tartotta célravezetőnek. 1704 elején felkeresték őt a rácok követei, és felajánlották csatlakozásukat. Károlyi megállapodott velük, de eközben Rákóczi (akinek nem volt tudomása a megállapodásról) sereget küldött, hogy a rácok korábbi rablásait és pusztításait megtorolja. Szabó Máté kuruc ezredes csapatai január 13-án Üllő és Ócsa között a rácok öt zászlóalját szétverték, Deák Ferenc és Ilosvay Imre serege pedig néhány nappal később, egy győztes csatát követően a bácskai rácok lakta vidéket pusztította. A kurucok a Duna mindkét partján sanyargatták a rácokat, akik a történtek miatt szószegőnek hitték a magyarokat, és ezután nem csak visszautasították az együttműködést szorgalmazó ajánlatokat, hanem végleg a császár oldalára állva kegyetlenül bosszút álltak a Duna–Tisza közi városok és falvak lakosain. Kecskemét környékét teljesen feldúlták, a város marháit elhajtották, úgyhogy végül a város összes lakosa fegyvert fogott.

A csatározások váltakozó szerencsével folytak. Károlyi Sándor két ezredese (Sándor László és Zana György) Veszprémet, Székesfehérvárt, Siklóst és Simontornyát behódolásra késztette, majd Hellebront János ezredessel együtt egy háromezres sereg élén Pécs ellen vonultak. A városban lakó rácok, görögök, németek, horvátok és magyarok nem akarták megfizetni a kurucok által kiszabott sarcot, sőt, az alkudozások idején valaki a kurucok közé lőtt. Rákóczi katonái ezen feldühödtek, berontottak a városba és három napon keresztül pusztítottak. Körülbelül nyolcszáz embert (főként rácokat és németeket) kardélre hánytak. Márciusban viszont Heister tábornagy hadai kergették meg Károlyi Sándor csapatait, Herberstein tábornok pedig tízezer fős rác sereggel vonult a kurucok által megszállt Pécs ellen. Sándor László kuruc ezredes gyenge csapatával nem várta be őket, hanem az éj leple alatt kivonult. Ez sajnos nem mentette meg a várost az újabb, a korábbinál sokkal súlyosabb pusztítástól. A rácok kifosztották a székesegyházat, felgyújtottak több templomot, papokat gyilkoltak le, és mivel kurucokat nem találtak, a védtelen asszonyokon és gyerekeken álltak bosszút.

Heister tábornagy német és rác katonái hasonló kegyetlenségeket vittek végbe Veszprémben. (…) Mindezeken felül a bácskai rácok rendre zaklatták a kunsági térséget, hogy ezzel is gátolják Rákóczi dunántúli hadmozdulatait. Kecskemét és Nagykőrös sem volt biztonságban tőlük. Rákóczi végül megelégelte a dolgot, és nagy erőkkel vonult ellenük a Duna mellett. Katonái egészen Titelig pusztították a rácok javait. A védtelen városokat előszeretettel fel­prédáló rácok nem mertek szembeszállni a kuruc sereggel. Részint a Szerémségbe, részint a török uralom alatt álló temesi bánságba menekültek. (…) A kurucok 1704. július 20-án a rácok fő fészkének tartott szegedi belvárost is fölperzselték. (1704. július 8-án Rákóczit a gyulafehérvári országgyűlés Erdély fejedelmévé választotta.) Rákóczi többször is megpróbált békét kötni a rácokkal. Csernovics Arzén pátriárka azonban visszautasította a közeledést, és a fejedelem hozzá intézett leveleit továbbküldte a császári udvarnak.

Augusztus 28-án Gyöngyösön fegyverszüneti tárgyalások kezdődtek a császár és a fejedelem küldöttei között. A császár feltehetően nem volt különösebben érdekelt a tárgyalásos úton megköthető békében, mivel két héttel korábban az angolokkal szövetkezve szép hadi sikert ért el a bajor–francia seregekkel szemben. Gróf Siegbert Heister tábornagy a fegyverszünet megkötése ellenére kegyetlenül pusztította a dunántúli városokat és falvakat, majd cinikusan arra hivatkozott, hogy a megállapodásról nem értesítették. A harcok váltakozó eredménnyel folytak (gróf Hercules Montecuccoli föladta Kassát, Heister csatát nyert Nagyszombatnál) – ez jellemezte az 1705-ös esztendőt is.

Tavasszal Károlyi Sándor tábornagy és Bottyán János tábornok egyesült serege támadást indított Pápa és Sárvár térségének birtokáért. Bercsényi visszafoglalta Csallóközt, majd a Dunántúlra vonult, ahol legyőzte Heister gyalogságát. A császári tábornagy nem sokkal később a Somogy megyei Kilitinél megfutamította Károlyi csapatait, mire Bottyán János is rácsapott a császáriakra Dunaföldvárnál, de nem tudott tartós eredményt elérni. Rákóczit fájdalmasan érintette, hogy a Pozsony felé tartó Herbeville császári tábornagy 13 ezer fős serege augusztusban Vöröskő és Pudmeric között megfutamította a létszámban legalább kétszeres túlerőben lévő kuruc sereget. A szeptemberi szécsényi országgyűlés rendjei konföderációvá alakultak, majd Rákóczit vezérlő fejedelemnek választották. November elején a katonai kudarcokra némi gyógyírt jelentett, hogy Bottyán tábornok elfoglalta Dunaföldvárt és belefogott a dunántúli hadjáratba, de ezzel egy időben újabb hideg zuhany érte a kurucokat: a mozgékony Herbeville Erdélyben, a Zsibói-szorosban legyőzte Rákóczi hadait. A fejedelem kiáltványban közölte az ország népével, hogy folytatja a harcot. Bottyán János a Dunántúlon fényes győzelmeket aratott, Erdélyben viszont a császáriak erősítették pozícióikat.
 

Még kitartanak

Az elkövetkező években világossá vált, hogy Rákóczi néhány bravúros katonai sikere nem elegendő arra, hogy a reguláris császári haderőt megfékezze. I. József, az 1705-ben trónra lépett új császár 1706-ban több kísérletet tett arra, hogy Rákóczit kiegyezésre bírja. Még a fejedelem feleségét, Hessen-Rheinfelsi Sarolta Amália hercegnőt is elküldte Rákóczihoz, hogy rábírja férjét a békekötésre. A sikertelen kísérlet után Wratislaw grófot, a cseh kancellárt kérte meg a közvetítésre. A gróf közölte a fejedelemmel, hogy a császár igényt tart Erdélyre, de ezenkívül mindent megad neki, és megfelelő nagyságú hercegségekkel jutalmazza, ha elfogadja a békét. Rákóczira a személyét érintő ígéretek soha nem voltak hatással, ezért elutasította az ajánlatot. Wratislaw azzal a jóslattal búcsúzott, hogy Rákóczi is „Franciaországba, azon fejedelmek ispotályába fog kerülni, akiket ez az ország ígéretei­vel és szószegéseivel szerencsétlenségbe döntött”. Ebben sajnos igaza lett.

Károlyi Sándor (1705-től tiszántúli vezénylő generális) ezalatt sajátos módon nehezítette a császári seregek hadmozdulatait. Az Er­délyből az Alföldre vezényelt Rabutin altábornaggyal szemben a felperzselt föld taktikáját alkalmazta. A császáriak sokat szenvedtek attól, hogy üres falvakat találtak s nem jutottak élelemhez és takarmányhoz, ugyanakkor a magyar falvak lakói is megsínylették a háborús időket, hiszen bujkálniuk kellett, és a gazdátlanul hagyott földekről nem volt mit betakarítani. (…) Rabutin hadseregét végül is a Csongrádnál hozzá csatlakozott háromezer rác lovas mentette meg, akik portyázásaik során végrehajtott rablásaikkal elegendőt gyűjtöttek a császári seregnek. Cserébe megkövetelték a pontos zsoldfizetést, Csernovics pátriárka pedig hűséges szolgálataiért kiváltságlevélért folyamodott I. Józsefhez. Ezt ősszel megkapta. A kiváltságlevél dicsérte a rácok kuruc­ellenes teljesítményét és kilátásba helyezte számukra a teljes szabadságot.

Károlyi 1707 februárjában megtámadta Csanádot, amely huszonnégy órás kemény ágyúzás után megadta magát. Ezután felégette a nagylaki sáncokat, majd megbízta Berthóty Istvánt, hogy pusztítsa a rácok lakta Bácskát. Ennek a lépésnek ismét a védtelenül maradt Kecskemét látta kárát. (…)

Az öreg Bottyán tábornok a Dunántúlon vett elégtételt a rácokon, amikor a Székesfehérvárra törő seregüket megtámadta és közülük hatszázat megölt. A soproni győztes csatában egy Ilia nevű rác hadvezér is a kurucok fogságába esett, akit Szluha Ferenc érsekújvári főhadibiztos kezére adtak. (…)

1707 áprilisában az erdélyi országgyűlés kimondta, hogy elszakad a Habsburgoktól és II. Rákóczi Ferencet tekinti uralkodójának. A júniusban megtartott, a Habsburg-ház és I. József trónfosztását kimondó ónodi országgyűlésen Károlyi Sándor azzal tűnt ki, hogy erélyesen fellépett a vármegyéket a kuruc mozgalom ellen hangoló turóci követtel, Rakovszky Menyhérttel szemben, akit egy vitát követően a kardjával súlyosan megsebesített. (Ezt követően Rakovszkyt felkoncolták, követtársát, Okolicsányi Kristófot pedig kivégezték.) Károlyi júliusban már Aradot ostromolta, a kitörő rácokat többször visszaverte, de a várat nem tudta bevenni. Sikerült viszont Lippától Szegedig a sáncaikat elpusztítani és őket török földre hajtani. 1708-ban Erdély vezénylő generálisa lett. Júliusban Kolozsvár környékén hadakozott, augusztusban bevette Szászsebest, és amíg ő Erdélyben iparkodott, addig a Dunántúlon Béri Balogh Ádám ezeres kapitány aratott szép sikereket, Kölesdnél szétverte a császáriak négyezres seregét.
 

Újabb pálfordulása

Az 1709-es esztendő már kevés dicsőséget hozott a kurucoknak. Egyre több hadállásukat kellett feladniuk, és Rákóczi diplomáciai próbálkozásai sem hoztak eredményt. A fejedelem és Károlyi 1710. január 22-én Romhánynál megütközött Sickingen altábornagy seregével. Győzelmet arattak, de ez a szabadságharc romló állapotán és kilátásain már nem változtatott. Május 29-én az uralkodó törvényen kívül helyezte Károlyi Sándort, és birtokait gróf Batthyány Ádám özvegyének adományozta. Az országot és a katonai táborokat nem csak a háborús viszonyok gyengítették, hanem a pestis is. A fejedelem a hadvezetést Károlyira bízta, aki igyekezett helytállni, de arra már nem volt esélye, hogy a megtépázott, demoralizált kuruc seregekkel eredményesen álljon helyt a mindjobban fölénybe kerülő császáriakkal szemben. Gróf Pálffy János tábornagy, császári főparancsnok november közepén levelet küldött Károlyinak, amelyben megbékélésről szóló tárgyalásokat javasolt. Rákóczi megbízta Károlyit, hogy időhúzás céljából vegye fel a kapcsolatot Pálffyval. Bercsényi fejedelmi helytartó Lengyelországba utazott, hogy a lengyel királlyal és az orosz cárral katonai segítségnyújtásról tárgyaljon. 1711. február 15-én Rákóczi felhatalmazta Károlyit a béketárgyalások folytatására, ő maga pedig pár nappal később Lengyelországba utazott.

Ekkor jött el az a pillanat, amikor Károlyi ismét súlyos döntés elé került. Hasonló pillanat lehetett ez, mint az a nyolc évvel korábbi, amikor a dolhai ütközet után elhagyta a császárt és Rákóczi Ferenc szabadságküzdelme mellé állt. És döntött. Március 14-én Debrecenben nagy vonalakban megegyezett Pálffyval a békekötésről, és titokban hűségesküt tett I. József királyra. Azután Lengyelországba utazott, ahol tájékoztatta a fejedelmet a békefeltételekről. Rákóczi elrendelte, hogy április 27-re hívják össze a konföderáció gyűlését Husztra.

Áprilisban már gyorsan követték egymást az események. A fejedelem gróf Esterházy Antal tábornagyot nevezte ki a hadsereg főparancsnokává Károlyi helyébe és Ráday Pál kancelláriai igazgatót küldte Pálffyhoz a béketárgyalások folytatására. Károlyi a konföderáció képviselőinek beszámolt a békefeltételekről. Április 17-én Bécsben meghalt I. József császár, magyar király. A konföderációs gyűlést (Rákóczi távollétében) nem Huszton, hanem Szatmárban tartották április 25-én, ahol döntöttek a béke elfogadásáról. Az új király, III. Károly többek között arra kötelezte magát, hogy a vallási törvények érvényben maradnak, életbe lép az általános közkegyelem, Magyarország és Erdély szabadságjogai nem sérülnek, és Rákóczi a várak kivételével visszakapja birtokait, amennyiben három héten belül leteszi a hűség­esküt. A szabadságharcot lezáró békét Szatmáron április 30-án írták alá. A kuruc seregek (körülbelül 12 ezer fő) Károlyi Sándor vezetésével május 1-jén a király megbízottai (gróf Pálffy János és Karl Locher von Lindenheim) előtt a majtényi síkon letették a fegyvert.

Rákóczi Lengyelországból tiltakozott a szatmári béke megkötése ellen. Ismeretes, hogy maga számára nem fogadta el a feltételeket és inkább a száműzetést választotta. (…)

A bécsi udvar hálás volt Károlyi közreműködéséért. III. Károly magyar király 1712. január 27-én kinevezte altábornaggyá, majd április 5-én grófi rangra emelte. Később királyi biztos és belső titkos tanácsos lett, kinevezték a magyar királyi helytartótanács tagjává és egy állandó lovasezred tulajdonosa maradhatott. 1734-ben a tiszántúli részek fő hadi parancsnokává léptették elő, majd 1741-ben Mária Terézia tábornagyi ranggal jutalmazta tevékenységét. Károlyi 8 évvel élte túl a nagyságos fejedelmet, 1743. szeptember 8-án halt meg Erdőd várában.