Így volt ez most is hajnalig tartó beszélgetésekkel, néha összeszólalkozással, kibéküléssel, sok kacagással. De ami megkoronázta az ünnepet, a jó hangulatú együttlétet, az egy vasárnapi kis történet. Semmiségnek tűnhet, de nem az, és olyan jó élmény volt, hogy egész nap fülig ért tőle a szám.

Szóval, az történt, hogy egyik más városból érkezett vendégem otthon felejtett egy fontos gyógyszert. Sebaj, szerencsére recept nélkül is megvásárolható, már csak az ügyeletes gyógyszertárat kell megtalálni. A neten ki is keressük, autóba be, irány a célpont! Igen ám, de az zárva van. Keresgélünk tovább, sikertelenül, mígnem már majdnem feladjuk. Behúzunk egy parkolóba és üldögélünk tanácstalanul. Mellettünk egy csendőrautó, látom, ülnek benne. Gondolok egyet, próba szerencse, hátha tudnak segíteni. Kiszállok, bekopogok az ablakon, ablak le, köszönök, és elmondom, hogy mi járatban vagyunk, nem tudnának-e véletlenül információval segíteni. Három román fiatal férfi ül az autóban, jó modorúak, kedvesek, szinte egyszerre kezdenek ők is a telefonjukon keresgélni, egymás szavába vágva próbálnak segíteni. Mondanak két címet, ahol talán szerencsénk lesz, és egyikük elkéri a telefonszámomat, hogy ha netán városjárás közben rábukkannak egy nyitva tartó patikára, tudjon szólni. Megköszönöm, autóba vissza, indulás a két megadott címre. Az elsőnél semmi, a következő a szomszédomban van, ezen röhögünk is, hogy végigjártuk a várost, és itt lesz a megoldás. Letesszük az autót, én gyalog megyek ki a sarkon túlra. Az utca kihalt, a gyógyszertár előtt ott áll a csendőrautó, az egyik fiatalember nézi az ajtóra kifüggesztett programot, kezében a telefon. Amikor odaérek, mondja, hogy épp hívni akart, hogy ne jöjjek ide, mert ez is zárva, de megvan a biztos cím. Megköszönöm, és hozzáteszem, hogy rendkívül kedves. Szóra sem érdemes, válaszolja, megérinti a karomat, és további szép napot kíván. Beül a többiek mellé, és folytatják a vasárnapi városjárást. Úgy vágtatok haza, mintha angyalt láttam volna, vigyorgok, mint a tök, amikor belépek a házba. És végre tényleg nyitva a gyógyszertár, kézben a megoldás. Én még mindig el vagyok szállva, és látom magam előtt a néptelen utcán a kedves fiatal csendőrt, ahogyan keresi egy ajtó előtt számunkra a megoldást. Milyen kevés kell az embernek az örömpercekhez. Vagy ez nem is kevés...?