Márton elmondta, már tavaly készültek, hogy a hetvenedik évforduló alkalmával mondjanak köszöntést, de a járvány miatt nem látogathatták az ünneplőket. Ettől az évtől kezdődően azonban minden esztendőben ott lesznek – fűzte hozzá Kiss Gusztáv.

„Hálát adok a Jóistennek, hogy békességben, szeretetben leéltük az életet. Most is szerető szívek vannak körülöttünk, gyermekek, unokák, dédunokák” – köszöntötte a látogatókat Emma néni. Azt is elmondta, most harmincfős lenne a család, ha időközben el nem veszítették volna egy unokájukat és egy dédunokájukat.

Esküvő virágidőben

Az egészségi állapotukra nem panaszkodnak, habár Emma néni súlyos porckopással küszködik, férjének pedig néha vannak memóriakiesései. Emma néni a hetvenegy évvel ezelőtti esküvőjükre is tisztán emlékezik.

– Itt volt az esküvő Papolcon, a kultúrházban. Mindig arra vágytam, hogy virággal legyen tele minden, mikor megesküszünk, a Jóisten meg is adta. Nagyon szép idő volt, még az almafák is kivirágoztak. A kertben a pityóka meg volt kapálva, a saláta araszos volt. Az esküvő éjszakáján kezdett esseni, jött egy hideg légáramlat, lett egy araszos hó. Az esküvő utáni reggelen mindenki sírt, nyári ruhában, félcipősen hogyan megy haza? Az idősök mondták: kedved telt, hogy akkor mész férjhez, mikor minden virágban van, de látod-e, a Jóisten mind elvette. Minden megfagyott akkor éjjel. Őszintén mondom, épp olyan szépen rózsás volt az életem, mint amikor megesküdtünk – elevenítette fel az 1951. áprilisi 22-i eseményeket.
 

Nehéz volt a kezdet

De a hosszú házasságnak voltak nehéz pillanatai is, főként az induláskor voltak bajok.

– Az volt a legnehezebb pillanat, hogy a szülők engem nem adtak ki. Volt egy testvérem, az meghalt, maradnom kellett otthon. Így jött hozzánk a férjem, ő árva fiú volt. Ott született meg két gyermekünk, de a szülők csak azt tudták, amit ők fújnak, egyebet nem szabadott csinálni. Nekünk szavunk nem volt. Férjem összeveszett apósával, édesapám kiutasította, elment. Aztán visszajött, s azt mondta: feleségem, ha te a szüleidet jobban szereted, maradj otthon, ha nem, gyere velem. Akkor édesanyám azt mondta, váljunk el, a gyermekeket felnevelik. Azt mondtam: édesanyám, nem. A gyermekeknek a férjem az apjuk, én az édesanyjuk, mi együtt felneveljük. Azt mondta: Hát te szüleidet megveted? Mondom: nem vetem meg, de értse meg, hogy ennyiből ennyi elég, én vele megyek. Hová mentek? Ahová a Jóisten rendel. Férjem hamarosan munkahelyet kapott, jó helyre került. Augusztusban megvolt a keresztelő a kisebbik leánnyal, karácsonyra már lakásunk volt itt, Papolcon, a paplak és a patak martja között. Nagyot nézett mindenki, ugyan bizony, hogy indulunk neki két gyermekkel, fiatalon az életnek. Mindenhol mondták: nehéz lesz. Nem számít, ha szeretet, egyetértés van. Mikor látták, hogy nap mint nap jobban vagyunk, mindenki elhallgatott – mesélt házasságuk kezdetéről.

Életmentő kalap

Gyula bácsinak is volt elmondanivalója, medvés történetet elevenített fel.

– Apósom valami zsindelyfát kért az erdésztől. Jákó Feri volt az erdőpásztor, mondta, nézzük meg a fát, azt is, hol van. Apósom is ott volt, együtt mentünk szekérrel fel az erdőre. Egy tere kemény fát is felraktunk, aztán be akartuk húzni a széldöntötte fenyőt. A Nyáras-hídjánál kifogtuk a lovakat, elindultunk az oldalba, hogy összeszedjük a fát. Mikor megyünk kifelé, hát a medve hozza szembe a bocsokat. Azt mondja az erdőpásztor: hallod-e? Arra már a medve ki is jött a tisztásra, ott bőgedezett. Aztán visszatért az erdőbe, mozogtak utána a kisebb fák, ott is bőgött. Megtértünk, futni kezdtünk, a medve utánunk. Volt egy árok, vizenyős szélekkel. Feri keresztülszökte a sáncot. Én nem tudtam. Nézek visszafelé, hát a medve ott a sarkamban. Megszöktem magam, át a másik martra. Mikor onnan kiszöktem, a kalapom beléesett a vízbe. A medve a sarkamban. Aztán két lábbal nekiszökött a kalapomnak. Ez nem hazugság, a kalap mentette meg az életemet. Aztán visszamentünk az erdőbe, a fejsze fokával kopogtattuk a fákat. Hát a medve megint ott volt, ahol megtérített, a bocsok felmásztak a fára. Aztán lecsalta a bocsokat, s elmentek. Mi is le lejtőre, nem kellett már a zsindelyfa – élesztette fel a régi, szerencsés végű esetet.

De tréfás történetek is elhangzottak a köszöntő alkalmával. Megtörtént, hogy Gyula bácsi templomba akart menni. Készülődött, de nem találta az egyik cipőjét. Mindenhol kereste, ágy alatt is, aztán azt mondta: egy cipőben nem tudok templomba menni – ezt már Kelemen Gyula dobta be. Ő a szomszédban lakik, ott is nőtt fel, kicsi gyerek korában a Nagy családtól vitte haza nap mint nap a tejet. Emma néni fűzte hozzá: volt olyan, hogy elindult, hogy megkeresi a kollégáit, egyet beszélgessenek. Pedig hajaj, azokból már egy sem volt meg – sóhajtott az idős asszony.