Szeretem a gyerekhangokat, nem szokott zavarni a lenti visongás, de ez a mondat valamiért most megüti a fülem, és szomorúvá tesz. Hirtelen nem is értem, aztán megsejtem, hogy miért hatott rám ilyen zsigerileg. Az elmúlt hetek, most már hónapok borzadálya miatt. Nehéz kimondani, leírni – de mégsem lehet megúszni, és nem is kell –, hogy milyen sok veszteséggel járt már idáig a szomszédos háború. Hány ártatlan gyermek vált földönfutóvá, és bármilyen abszurdnak hangzik, ez még a jobbik eset. Hány ártatlan gyermek pusztult el, és fog még, ha nem lesz vége ennek az őrületnek…

Lent labdák gurulnak, hintákért versengenek, biciklizni tanítják a nagyobbak a kisebbeket, közös játékban visonganak, és számolják az életüket. Nem ismerem ezt a játékot, vagy már elfelejtettem, de most szívszorító az a mondat. Milyen különösen tud áttevődni egy hangsúly, kaphat váratlan értelmet valami, attól függően, hogy milyen időben, körülmények közt bukkan fel…

De a hangsúly csak az én fejemben tolódott más irányba, és csak pár percig, de az elég volt ahhoz, hogy rossz kedvem legyen. Lent a gyerekek önfeledten játszanak, legtöbbjük nem is sejti, de legalábbis nem érti, hogy sok más gyermekkel mi történik a világ más szegleteiben. Nem is ez a dolguk. Hanem, hogy örüljenek a tavasznak, az új labdának, a pincéből, padlásról előkerült biciklinek, egymásnak. Az a dolguk, hogy haragudjanak, amikor a közös játék legizgalmasabb perceiben felkiabálják őket vacsorázni, vagy toporzékoljanak, amikor a kihasadt nadrágért egynapos büntit kapnak. Az a dolguk, hogy ne szeressék a spenótot és a zsémbes szomszéd bácsit, aki mindennap kiszól az ablakon, hogy jobb lenne otthon tanulni, nem a labdát rúgni folyton. És még az is dolguk, hogy nyugodtan feleseljenek néha, másszanak fára, szedjék le a szilvát, csatangoljanak el, úgyis előbb-utóbb előkerülnek, és úgyis majd azért is bünti lesz.

A zsémbes szomszéd bácsit én találtam ki, a többi pont így zajlik. Hancúr, zsivaj, sírás, kacagás. „Neked hány életed van?” Mi lehet ez a játék?