Valahol Európában

A Csíki Játékszín Valahol Európában című musicalje Radványi Géza azonos című filmje alapján készült, mely egy szívszorító történet a mindenkori háborúk legkiszolgáltatottabb áldozatairól, a gyermekekről. Egy csapat árván maradt gyerek, miközben próbálja túlélni a háborút, arra kényszerül, hogy lopással szerezzen élelmet magának, egyes felnőttek szemében azonban ez megbocsáthatatlan bűn, melyért akár halálbüntetést is érdemelnek. Az összetartás menti meg őket mindaddig, amíg megismerkednek egy elhagyatott birtokán élő idős karmesterrel, aki végül hivatalosan is a pártfogásába veszi őket.

Szeretetről, barátságról, egymásra figyelésről és a félelem legyőzéséről mesél a darab, mely egy zenébe oltott háborúellenes kiáltvány, és amely a szomszédunkban zajló véres események tükrében aktuálisabb, mint valaha. Amíg nem halljuk a lövedékek süvítését, aknák robbanását, hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a háborúkra, mint a nagyhatalmak stratégiai játszmáira, pedig valójában romba dőlt életek, feldolgozhatatlan lelki traumák, több nemzedékre kiterjedő szorongás és gyász fémjelzi igazán az erőszak útját. A háború a mindenkori legrosszabb eszköze a kényes kérdések megoldásának, melynek mindig beláthatatlan következményei vannak, s amely soha nem vezethet igazi eredményekhez. Nagyszerűen mesél erről az elő­adás, jól érzékelteti, hogy bár rendeződik végül a gyermekek sorsa, torzó, természetellenes állapot az, hogy egy idős úr lesz mindannyiuk gyámja. Milyen távol áll ez attól, amit egészséges gyermekkornak lehetne nevezni. Mert bármit is tehetünk, a halál végérvényes, a legjobb békeszerződések sem tudják visszahozni a holtakat, begyógyítani a lelki sebeket.

Valahogy így néztük Somogyi Szilárd előadását a Sepsi Arénában. A színészek mesterkéltnek tűntek a téma mélységének fényében, hisz „csupán” játszottak. A gyermekszereplők lényük tisztasága által mintha közelebb álltak volna a valósághoz, de ők színészi felkészületlenségük hiánya miatt voltak sokkal esetlenebbek a hivatásosoknál. Több pontatlanság is feltűnt a játékban, az énekhangok pedig ugyancsak hagytak kívánnivalót maguk után, tehát kissé minduntalan megzavarta valami a befogadás örömét. Mégis, méltányolva azt a hatalmas munkát, mely létrehozta, és a rengeteg nehézség ellenére is ennyire élvezhetővé tette ezt a félig-meddig amatőrökre támaszkodó produkciót, mindenképpen elismeréssel adózunk az alkotóknak és előadóknak egyaránt.

Talán az is megérne egy misét, hogy mennyire megfelelő helyszín a Sepsi Aréna egy színházi elő­adáshoz. A bevétel szempontjából mindenképpen előnyös lehet, de valódi színházi élményben körülbelül ugyanannyian részesülhetnek, mint ahányan a színház nagytermébe is befértek volna. Merthogy a közönség kétharmada alig látta az arcokat, mimikát, és a hangot sem értette rendesen, olykor csak a hangszínekből következtetett az állapotokra. Valószínűleg tehát inkább a történetnek és Dés László léleksimogató zenéjének szólt a vastaps a végén, kevésbé a játéknak, hisz abból érdemben keveset láthattunk.

Egy római tragédia

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Egy római tragédia című, Keresztes Attila által rendezett előadása sok szempontból is ismerősnek tűnhet a szentgyörgyi közönségnek. Mindenekelőtt azért, mert a rendező a kétezres évek elején a Tamási Áron Színházban is színpadra állította Paul és Franz von Schöntan A szabin nők elrablása című bohózatát, mely alapján a marosvásárhelyi előadás szövegkönyvét írták, másrészt, mert az alkotóknak szinte tökéletesen sikerült adaptálniuk az előadást a helyi körülményekhez. A szereplők akcentusa, az OSK focicsapat, a helyi színház és annak egykori Csárdáskirálynő-előadása, a társulat művészi profilja stb., sőt, egyes nézők is belefoglaltattak az előadásba, így aztán nem csoda, hogy a produkció telibe találta a sepsiszentgyörgyi közönséget.
Hosszú és talán értelmetlen is volna összefoglalni a darab történetét, hisz valójában nem ez az igazi érdeme az előadásnak. Inkább az, ahogyan megtöltötték játékkal, ötletekkel ezt az önmagában is rendkívül gazdag, szerteágazó keretet. A humornak minden válfaját bőven kimerítették, olyannyira, hogy talán csak másodpercekre szűnt meg a nevetés a nézőtéren, el is fáradtunk a végére rendesen. Időnként talán túlzottan is erőltették a poénokat, a ripacskodás határán egyensúlyozva.

Galló Ernőt rég nem láttuk a szentgyörgyi színpadon, de úgy tért vissza, mint régi nagy kedvencünk, és persze más ismerős arcok is megjelentek az előadásban, ami mindig üdítően hat a vendégjátékok közönségére. Örömmel láttuk, hogy a marosvásárhelyi társulat több színésze is hangszerek mögött ül, egyesek „csak” zenéltek, mások időnként zenéltek, máskor a darabbeli szereplőket alakították.

Érdekes módon keveredik ebben a darabban a színészi létforma szépsége és keserűsége, és ez sokszorozottan szövődik bele az előadásba: állandóan reflektáltak magukra, egymásra és a produkcióra is az alkotók. Valójában a szöveg is hordozza ezt a különös kettősséget, nehéz eldöntenünk, hogy hol a határ a darab és az előadás jelen ideje között, hol a határ a szereplők, színészek és nézők között, hisz amikor épp nem volt jelenésük, a zenekar tagjai civilként figyelték a játékot és a közönséget. Időnként pedig láthatóan jól szórakoztak kollégáikon. Abszurdba hajló volt ez az egész helyzet az előadással együtt. A színház, ahogy megmutatja és közben értelmezi is önmagát valahol a fikció és valóság határán. Bizonyára nem véletlen, hogy tavaly márciusban ezzel az előadással ünnepelte megalapításának 75. évfordulóját az egykori Székely Színház.

Jó érzés volt felöltődni abból a hihetetlen mennyiségű energiából, ami áradt a színpadról, belefeledkezni a szórakozásba, örülni a Szent György Napoknak, a tavasznak. Megtapasztalni újra a telt ház hangulatát, mely annyiszor hiányzott az elmúlt évek során. A vírushelyzet és az ukrán háború árnyékában egyre kiváltságosabbnak érezzük magunkat a színházban, egyre mélyebben szeretnénk megélni minden színházi pillanat örömét.