Nemcsak azért, mert látóterünkbe hozza a világhírű Szászcsávási cigányzenekart, hanem főként azért, mert a zenészek sorsát, személyes vívódásaikat, drámai helyzetüket tárja fel, hitelesen, egyszerű szépséggel. Hetvenegy perces alkotás, ez a mai dokumentumfilmes világban fehér hollónak számít, jobbára csak fesztiválokon, rendezvényeken látható, ma már a televíziók ilyen időtartamú produkciót alig tűznek műsorra.

A sepsiszentgyörgyiek láthatták ezt a filmet, s ezért hálásak is lehetnek. Egyrészt magának László Barnának, hogy a Szászcsávási zenekar jó ismerőjeként – szülei szervezik a Felsősófalván tartott Székelyföldi Tánctábort, ahol Barna már gyermekként megismerte a Maros megyei falu híres cigányzenekarát – nem csupán a zenészek egyedi nagyságát vehette észre, hanem a sorsukat befolyásoló történéseket, az idős korukban jelentkező, életüket átíró betegséget is. S mivel a zenészek is jól ismerték őt, egészen közel engedték magukhoz. Egy filmes életében ilyen lehetőség ritkán adódik, ám még ez sem minden, ugyanis azzal élni is kell tudni. És László Barna tehetséges, ígéretes tehetségű székelyföldi filmesként tudott élni a lehetőséggel.

A film iránt érdeklődők, azok is, akik nem feltétlenül otthonosak az erdélyi népzene világában, egy rövid ismertetőt olvashattak a Szent György Napok honlapján, mely szöveg szerint: „Csángálót, a világhírű Szászcsávási cigányzenekar brácsását remegő keze egyik napról a másikra cserbenhagyja. A Parkinson-kór a mester kenyérkeresetére nézve végzetes”... Ám a kíváncsi, a székelyföldi és erdélyi mikrokozmoszunkra nyitott lelkületűek számára ez a pár sor is elegendő ahhoz, hogy jegyet váltson a szentgyörgyi bemutatóra. Még az is kiderült e rövid ismertetőből, hogy László Barna közel öt éven keresztül forgatott alkotása elnyerte a 2021-es Filmtettfeszt Filmgalopp versenyének fődíját, a rendező-operatőr pedig a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán tanult filmrendezést. Mindezek mellé egy kevés internetes keresgélés után még az is hozzáfűzhető, hogy a filmet 2020-ban sikeresen vetítették a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, s a tavalyi, erdélyi bemutatót müncheni és krakkói vetítések előzték meg. Az is beszédes tény, hogy a filmek nagy amerikai adatbázisában, az IMDB portálon 9,8-as értékelést kapott, ami tüneményesnek számít.

De vissza a produkcióhoz: a Szászcsávási Zenekar legendás brácsása, a most 71 esztendős Mezei Ferenc „Csángáló” idősödve Parkinson-kórral szembesül, s remegő keze miatt egyre nehezebben boldogul a vonóval, mígnem a legendás prímás, a most szintén 71 esztendős Jámbor István „Dumnezeu” fájdalommal, de kitessékeli a zenekarból. Csángáló betegsége orvosolható lenne ugyan, de a zenész elutasítja az agyműtétet, mondván, kezét, lábát operálhatják, ám a fejéhez ne nyúljanak. A prímást sem kerüli el a betegség, de ő beleegyezik abba, hogy levágják az egyik lábát. A reményt Csángáló unokája, Mezei Bálint jelenti, aki végül tovább viszi a zenéjüket... Mindez persze csak szikár vázlata a film történetének, a képek, hangok, történetek összhangját csakis a film szerves egysége nyújtja. Mely egyszerre megrázó és felemelő, s mindeközben meghatározó erdélyi dokumentumfilm.

Ez már önmagában elég is enne a katarzishoz, a film végén, olvasva a szereplők jegyzékét, az érzékenyebbek akár könnyeikkel is küszködhetnek, ám ez nem minden: amikor a vetítés végén kerekesszékében betolják Dumnezeu Pistát, majd bejön a többi zenész is, s Csángáló úgy játszik brácsáján, mintha mi sem történt volna a kezével, és az unoka, Bálintka is húzza, s mellé még rop egy legényest is a színpadon, s szól az élő, feledhetetlen, örök szászcsávási muzsika; mindannyian húzzák, mintha életük legfontosabb koncertjét adnák, hát ez már maga a teljes katarzis. Ami nem más, mint az élet csodája, Szászcsávás csodája, a szászcsávási zenészek csodája – itt, Sepsiszentgyörgyön.