– Köszönöm, hogy megmentettél. Hálából teljesítem három kívánságodat.
Elnevette magát Kispityer.
– Ugyan, csak nem képzeled, hogy bedőlök annak, amit mondasz? Ilyen mesét bőséggel hallottam már kiskoromban. Elküldöm hozzád a húgaimat, ők talán még elhiszik az efféle szamárságokat.
A hal kicsit meglepődött, de nem szólt többet, elmerült a mélybe. Kispityer egy darabig bámészkodott a vízparton, azután hazafelé ugrabugrált. Otthon nem mesélte el, mi történt vele, ő maga is elfelejtkezett a dologról. Hamarosan szörnyű veszedelem tört Habakuk király országára: a tizenkét fejű sárkány a királyi palota szomszédságában ütötte fel a tanyáját. Beüzent a királynak, negyven napig időzik az országban, s mindennap küldje el ebédre valamelyik lányát hozzá. A negyvenből éppen kitelik a negyvennapi élelme. Megüzente azt is, nem ajánlja, hogy ujjat húzzon vele bárki, mert feldúlja az országot. Jelentkezett akkor tizenkét deli vitéz, elbánnak ők a sárkánnyal. Mit tehetett mást a király, beleegyezett, és köszönte bátorságukat.
Felfegyverkeztek a vitézek, vidáman és magasztosan indultak a sárkány ellen, de vissza egyikőjük sem tért. A tizenkét fejből előcsapó láng menten halálra pörkölte a harcosokat.
Beüzent a várba akkor a sárkány másodszor. Küldje Habakuk az első lányt, vagy porrá tapossa a birodalmat. (...)
Akkor eszébe jutott a királynak, beöltözteti valamelyik szolgálólányát, azt küldi a sárkány elébe, ki is választott egyet, megparancsolta, vegye le fehér blúzát, búzavirágos szoknyáját, öltözzék már most bársonyba, aranyba, ő fog a sárkányhoz menni. Nem mert ellenkezni a lány, bánatos arccal kezdett halálhoz öltözködni.
Ősz öregember kért bebocsátást a királyhoz.
– Mi jóban jársz, derék öregember? – kérdezte Habakuk.
– Királyom, az a kérésem, ölj meg engem, nyomban, mert az életem ezentúl egy fabatkát sem ér...
– Ne bomolj, hé, mert nem tisztelem a korodat, s mindjárt a nyakad közé csördítek. Miket fecsegsz te itt összevissza? – morrant rá az öregre.
– Egyetlen lányomat most öltözteted, küldöd a sárkány bendőjébe – válaszolta az –, mit ér már az én öregségem, egyetlen kincsem nélkül. Hiszen, sem aranyom, sem palotám...
Elszégyellte magát Habakuk, hogyne szégyellte volna, hiszen más leánya élete árán akarta az övéit megmenteni.
Parancsba adta, a lányt már ne öltöztessék, az arannyal kivert bársonyruhát csak tartsa meg, zsebeit tömjék teli a legfinomabb arannyal, őt magát küldjék szépen haza az ősz öreg apjával együtt.
Amikor magukra maradtak, így szólt a király:
– Leányaim, nincs mit tennünk, engedelmeskednünk kell a sárkánynak, ha nem akarom népem pusztulását. A kérdés immár az, melyikőtök legyen az első a halálos úton.
– A legöregebb! – kiáltották többen.
– A legfiatalabb! – kiáltották mások.
– A legcsúnyább! – kiáltották egyesek.
– A legszebb! – harsogták néhányan.
Előlépett közülük Kispityer, sápadtan azt mondta:
– Én megyek először.
Elcsöndesedtek nyomban a többiek. Sajnálkozó szeretettel nézték bátor testvérüket. Segítettek neki az öltözésben, pántlikákat kötöztek a hajába, olyan szép lett Kispityer, alig ismerhettek rája.
Záporoztak Habakuk könnyei, amikor eléje vezették a lányt, de nem sok idő maradt búcsúzásra, dörgött az ég alja, dobrokolt a sárkány. Indult a lány, halványan a bíborruhában, keményen lépett, bár belül úgy érezte, minden lépés után elhagyja az erő.
Amikor pedig megpillantotta a csúf sárkányhegyet a tizenkét, tüzet okádó fejjel, meg kellett kapaszkodnia egy kis fa törzsében, nehogy elvágódjék.
– Bárcsak olyan erős lennék, hogy a sárkányt földhöz vágnám! – sóhajtotta.
A sárkány odahajtotta egyik fejét, hogy megpörkölje a királylányt. Kispityer pedig, mintha álomban, torkon ragadta a goromba dög sárkányt, fölhányta a levegőbe, s amikor zuhant lefelé, olyat belerúgott, hogy tíz mérföldet repült a levegőben. Ki is lehelte a lelkét még repültében.
A lány nem értette a dolgot, de mert nem értette, nem is merte elmondani otthon, nehogy hazugságot fogjanak rá.
Örültek a Kastélyban, azt gondolták, véletlen szerencse, hogy éppen azelőtt döglött meg a tizenkét fejű, hogy Kispityer elérte volna tanyáját.
Három napig tartott a csoda, a negyediken el is felejtette mindenki a sárkányt. (...)
A vízből, egészen a tenger szélén, ekkor egy aranykárász vetette fel magát. De ezt csak Kispityer látta meg...

(Forrás – Zalán Tibor: Királylányok könyve, Cerkabella Kiadó,
Budapest, 2007)

Zalán Tibor, a Királylányok könyve és A rettentő görög vitéz szerzője
könyvbemutatóra várja ifjú olvasóit a SepsiBookon.