Vargha Mihály szobrászművész egyéni kiállítása nyílik május 11-én 18 órakor Kolozsváron, a Művészeti Múzeumnak helyet adó Bánffy-palota földszintjén. Ennek kapcsán kérdeztem az alkotót.
– Utoljára 2017-ben volt összegző kiállításod a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban. Az Ostinato című tárlaton szereplő műveid kapcsán Muladi Brigitta művészettörténész „ősi rituális szobrokról” beszél. Mi változott, merre alakult munkásságod az utóbbi öt évben?
– Úgy érzem, nagy törések, vargabetűk általában nem jellemzőek az életművemre. Lassan dolgozom és mindig az alkotói alapállás, az eddig bevált munkamódszer a fontos: lassan, lépésről lépésre haladni és lehetőleg a monumentalitás irányába vinni a formákat. Ha valaki azt mondja a munkáimról, hogy ősiséget sugároznak, nem tiltakozom, inkább örvendek. Az ősiségben van valami delejes tisztaság, ami vonzó. Változatlanul a nagy méretű (ember nagyságú) szobrok megalkotása izgat, kisplasztikát alig készítek. Erre a mostani kiállításomra kölcsönkérem az EMŰK-ben, a Székely Nemzeti Múzeumban, a Sapientia-egyetemen, a bálványosi szállodában lévő nagy méretű alkotásaimat is.
– Mindjárt a műteremben feltűnően előtérbe kerül egy finomabban kimunkált, új, „üreges formád”...
– Ez a munka a múlt nyáron született Miszlán, egy piciny tolnai faluban, egy alkotótábor keretében. Egy kiöregedő zsákfaluban van egy gyönyörű kúria, a tulajdonosok – az egyébként erdélyi származású Makkay házaspár – kultúrapártolók. Képzőművészeti és régizenei rendezvényeket szerveznek. Az ő tevékenységüknek köszönhetően van élet a faluban, életet adó fény szűrődik be a falak közé, egy kicsit ezt is jelképezi ez a szobor. A miszlai „csapatot” meghívtam idén hozzánk egy szimpóziumra, a felsőcsernátoni Malomkert Panzió lesz a házigazdánk.
– Műtermed udvarán újabb és újabb falméretű térátalakítások születnek. Emlékeztetnek a kilencvenes években a Gyárfás-házban készült múmiás, dombos sorozatokra. Mennyiben kapcsolódnak ezek a monumentumok a terembe szánt plasztikákhoz?
– Szervesen kapcsolódnak, mert a falmélyedésekbe berakosgatott félkész darabok mind-mind azt várják, hogy műalkotássá váljanak... Mostanában inkább a rakosgatásban, kombinálásban élem ki az alkotás örömeit, kevésbé a faragásban, mintázásban. A dolgaim is a jobbára láncfűrésszel, vésővel alakított-faragott totemszerű „bálványoktól” az illesztett, ragasztott „összerakott” assemblage-ok irányába haladnak. A módszerem hasonlít a gyermekkori játékkockázáshoz, csak itt az elemek sokszor 30–40 kilogrammosak. És hagyom, hogy a szobrokat az eső, hó, napsütés, a természet „színezze”, csak ritkán avatkozom be patinázással.
– Miért pont Kolozsvárt választottad újabb kiállításod helyszínéül?
– Fiatalkori álmom, hogy a Bánffy-palotában, a Művészeti Múzeumban állítsak ki. Kolozsvár még mindig Erdély fővárosa, számomra mindig is fontos hely volt és marad. Másrészt kihívásnak érzem bemutatkozni egy olyan közönség előtt is, amely nem csak barátokból, ismerősökből áll... A tavaly ősszel, 60. születésnapomra szerettem volna ezt a kiállítást ott megszervezni, de a körülmények miatt idénre halasztódott.
– Hány termet foglal el a tárlatod, hány alkotással leszel jelen, ki nyitja meg?
– A kiállítást Szücs György budapesti művészettörténész nyitja meg. Közel 200 négyzetméter áll a rendelkezésemre, a legnagyobb tér, amellyel dolgom volt eddig. Harminc szobrot, tárgyat állítok ki az elmúlt 15 év terméséből. Jó, ha az ember ötévente számvetést készít arról, hogy hol tart éppen a legbensőbb dolgaival, illetve arról, hogy merre lehet továbblépni.
