Egyik alkalommal kedves kis táblán olvastam a nevedet. Talán mert nem ért el még odáig a város, hogy megfelelő mennyiségben legyártassa az új utcanévtáblákat, a Rólad elnevezett utca egyik sarkán gyerek rajzolta papirost csomagoltak műanyag fóliába, azt rögzítették a kerítésre. Kényszerűség szülte a megoldást – nekem jobban tetszik a legszebb zománcfestékes feliratnál is. A gyerek, miként a valódi utcanévtáblákon láthatta, olyan sorrendben rajzolta meg a betűket és a számokat, de a városcímer helyére eső utáni tájat festett: zöld domb fölött teljes szivárványt. Tudta, mondta el neki valaki, ki voltál Te? Mi ihlette a gyereket, hogy a CSELEKVŐ EMBERT az eső után megújuló természettel láttassa?

Ki voltál Te? Kilenc éven át olyanokat – jó embereidet – kértem meg, hogy fessék meg arcodat, akik életed hosszabb-rövidebb időszakában közel álltak Hozzád, munkádban segítőid, elveidben társaid voltak. A felkérést senki nem utasította vissza, mindannyian – sorrendben: Bogdán László, Kiss Jenő, Ilia Mihály, Bodó Barna, Benkő Levente, László Károly, Haszmann Pál, Szabó Zsolt, Berényi Károly – más-más megközelítésben a CSELEKVÉS különböző vetületeire reflektáltak. Az életműre, amit magad után hagytál, mindarra, amit tanítóként, művelődésszervezőként, színházigazgatóként, újságíróként megvalósítottál, konokul követve az egyetlen, a nagy célt – hogy a költőt hívjam segítségül, kit Ady mellett a legtöbbet idéztél Te is: „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés”.

A tizedik esztendőre magamat szántam emlékezőnek: hogy az EMBERT megírjam. És most itt ülök a fehér képernyő előtt, látom arcodat, hallom hangodat – de nem tudok Rólad írni, csak magamról: általad. Azt a két emléket kell elmondanom, amikor úgy voltál jelen az életemben, hogy az evilági létezés már elválasztott bennünket.

Kevéssel halálod előtt örökséget hagytál rám: a Történettekercsek az idő toronygombjában című, Gábor Áron utóéletéről szóló köteted befejezését. Ennek közvetlen folyománya lett a 2014-es Gábor Áron Emlékév elindítása, s mint kezdeményezőnek, a Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság elnöki tisztségének elvállalása. Számtalan tervet szőttem akkor, elképzeléseimnek java része meg is valósult, nem a kudarcok, de a külső tényezők kiváltotta belső vívódások azonban kétszer is arra az elhatározásra kényszerítettek: feladom, kilépek a Gábor Áron Emlékév szervezéséből. Első alkalommal valahogy még túltettem magam, másodszor már elhatározásom véglegessé érlelődött – és ekkor rám szóltál: nem teheted. Egy képeslappal üzentél, amit még 2005-ben küldtél Amerikából, hová az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására jutottál el előadást tartani a magyarság ügyeiről. Súlyos szívműtét után, alig felépülve – de Te mentél, mert ha maroknyi embernek segíthettél, hogy magyarságát megőrizze, azt egészségednél fontosabbnak tartottad. Miként az is lényeges volt számodra, hogy amit elkezdtél, azt véghez is vigyed, de megvolt ahhoz is az adottságod, hogy felismerd a jó ügyet és kiálljál mellette, és a képességed, hogy erre másokat is rávegyél. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy vezéregyéniség – Te azonban, bár az élet sokszor úgy diktálta, nem akartál vezető lenni. Ha mégis az kellett lenned, hát a tisztséget arra használtad, amire hivatásod késztetett: néped s nemzeted szolgálatára. Ezt üzented nekem akkor, 2014-ben, halálod után két évvel, egy régebb írott képeslapon.

És hogy Sepsiszentgyörgyön lesz Petőfi Sándor-szobor, az – közvetve – szintén Neked köszönhető. Élted egy szakaszában Szobor Lajinak becéztek barátaid. Nem csúfolódó, de kitüntető megszólítás volt ez, hiszen – hogy az időben a két végletet említsem – a márkosfalvi Barabás Miklós-szobortól a felsőcsernátoni Rákossy Árpád-szoborig Háromszék-szerte sok köztéri emlékművet Te állíttattál. Köztük a Gábor Áronét is 1973-ban Sepsiszentgyörgyön, melyhez – a kor visszássága okán – társítani kellett a román forradalmár Nicolae Bălcescu büsztjét. A két mellszobor városrendezési megokolással került valamikor az 1980-as évek közepén a Csíki negyedbe – Te úgy értékelted: az Őrnagyot és szobortársát száműzték a város központjából. A sors úgy hozta, hogy valamiképp magam is a szoborállítások közelébe kerüljek, s részint a történelmi igazságtétel, részint Gábor Áron száműzetésének megszüntetése miatt indítványoztam a két szobor visszavitelét eredeti helyükre, az Arany János utcával szemközti parkocskába. A tér átrendezési folyamatának elindításakor merült fel az ötlet, hogy oda mégse Gábor Áron költözzön vissza, hanem egy leendő Petőfi Sándor-szobornak hagyjuk meg a helyet. Dönteni kellett – és akkor, halálod után tíz esztendővel, ismét üzentél. Az Őrnagy úr megszokta már helyét a Csíki negyedben (most barátkozik épp a parkbéli helyváltoztatással), ha választani kell és lehet, hát legyen Petőfi. Neked nem mindig adatott meg a választás lehetősége, sokszor a rossz és a kevésbé rossz közti döntés kényszerűségével kellett beérned – mégis elérted, hogy a kevésbé rossz a jóval legyen egyenértékű. Ebben is megismételhetetlen voltál.

Alsócsernátonban, szülőfaludban, a községi könyvtár viseli nevedet, a tékával szemközti parkba szánt szobrod felavatásra vár. Sepsiszentgyörgyön, szeretett városodban, utca viseli nevedet, a Tamási Áron Színház mellé szánt szobrod készülőben. Mindkét alkotás élethű, vonásaidat két kitűnő művész simogatta bronzzá. Én arcodat nem tudom hozzájuk hasonló plasztikussággal megfesteni, de bennem úgy élsz tovább, mintha ma tíz éve nem meghaltál volna, hanem egy másik dimenzióban folytatnád, amit itt abba kellett hagynod.

És időnként újabb történettekercseket helyezel az idő toronygombjába, melyeket csupán értelmezni kell.