Mai Történelmünk rovatunkban folytatjuk a Szépvízért Egyesület által létrehozott, tavaly augusztus közepén Csíkszépvízen megnyílt Székely Határőr Emlékközpont bemutatását. A számos magyarországi és erdélyi szakember közreműködésével, Nagy József történész szakmai irányításával, Bálint Ferenc történész forgatókönyve alapján összeállított kiállítás anyagából az előzőekben áttekintettük a földszinti részt, azaz a középkori időszakot, az Erdélyi Fejedelemség korát és a Habsburg-uralom kezdeti periódusát, az emeleten berendezett termek közül ismertettük a székely határőrvidék megszervezésének körülményeire vonatkozó részt, az 1848–49-es szabadságharcban való részvételüket és áttekintettük a dualizmus korát. Ezúttal belépünk az első világháborús részlegre.
1914-ben az Osztrák–Magyar Monarchia területén 52 millió lakos élt. A császári és királyi hadsereg a Birodalom teljes területéről nyerte kiegészítését, békelétszáma 450 ezer fő volt, ami mozgósítás esetén 1,8 millióra emelkedhetett. Ennek a haderőnek a kiállítását az 1867-ben bevezetett általános hadkötelezettség garantálta, ami minden alkalmas férfi számára először két-, később hároméves katonai szolgálatot írt elő. A Monarchia területét 15 katonai közigazgatási egységre, hadtestre osztották, amelyek közül a XII-es hadrendi számúnak a parancsnoksága Nagyszebenben volt. Ennek alárendeltségébe tartoztak az erdélyi császári és királyi gyalogezredek. A haderő második vonalát a Magyar Királyi Honvédség és az osztrák Landwehr képezte. A honvédség csak Magyarországról nyerte kiegészítését, amely összesen hat honvédkerületből állt. Az ötödik, kolozsvári székhelyű honvéd katonai kerület alárendeltségébe tartoztak az erdélyi honvéd gyalogezredek.
Ebben a korban egy 21 éves szépvízi katonakorú legényt besorozhattak a császári és királyi 82. vagy a magyar királyi 24. honvéd gyalogezredbe is, amennyiben a gyalogsághoz került. Egy 3200 fős honvéd gyalogezredben a vezényleti nyelv magyar, illetve a horvát volt, egy 4600 fős császári és királyi gyalogezredben pedig a német. Az ezredeken belüli érintkezésnél az úgynevezett ezrednyelvet kellett használni, amelynek az a nyelv számított, amelyet a legénységnek legalább húsz százaléka beszélt. Tehát pl. a magyar királyi 24. honvéd gyalogezred esetén ezrednyelv volt a román is.
Más esetben a besorozott legény kerülhetett a lovassághoz, a tüzérséghez, a tábori vadászokhoz, a haditengerészethez vagy éppen a császári és királyi légjáró csapatokhoz is.
Hűséges tisztikar
A Monarchia haderejének legfőbb összetartó ereje a tisztképző intézményekben szocializálódott tisztikar volt, amelyiket nemzetiségtől függetlenül az uralkodóhoz való hűségre neveltek. A tisztikar tagjai az ország teljes területéről érkeztek a székelyföldi kiegészítésű ezredekhez. Erdélyből felülreprezentáltak voltak a szászok és a magyarok, mivel a tiszti pálya elérhetőbb volt a polgárosodottabb magyar és szász városi társadalom számára. A leginkább magyarokból, románokból és szászokból álló erdélyi gyalogezredek esetén különösen figyelni kellett az etnikai viszonyokra.
Szolgálata idején minden tisztnek három év alatt el kellett sajátítania az ezrednyelvet azért, hogy beszélni tudjon az alája besorolt legénységgel. Amikor a menetzászlóaljak a frontra indultak, az esküt mindenki a saját anyanyelvén tehette le. A tábori lelkészi szolgálatot is külön megszervezték a római katolikusok, reformátusok, görög-katolikusok, ortodoxok, unitáriusok, evangélikusok és az izraelita felekezethez tartozók számára. A háború idején az erdélyi magyar sajtó, miközben a székelyek vitézségét éltette, igyekezett kialakítani a román anyanyelvű, hazájához hű honvéd képét is.
A 82. gyalogezred
I. Ferenc József magyar király 1882 novemberében döntött a császári és királyi 82. gyalogezred felállításáról. Ennek parancsnokságát Székelyudvarhelyre helyezték. 1898-tól az ezred tulajdonosa báró Schwitzer Lajos nyugállományú altábornagy volt, ami jelképes, de magas presztízsű cím volt. A zömmel székelyekből álló ezred vezényleti nyelve a német volt.
Az ezred négy, egyenként ezerfős gyalogzászlóaljának kiegészítési területe Csík és Udvarhely vármegye volt. Minden zászlóalj négy, 250 fős századból állt. Az ezred zászlóaljai gyakran teljesítettek helyőrségi szolgálatot Nagyszebenben, Gyulafehérváron, Triesztben vagy éppen Bosznia-Hercegovinában. A világháború kitörése előtt Bécsben szolgált az alakulat, ahol Ferenc József király is megdicsérte a jó kiállású bakákat parádézás közben.
A katonai szolgálat meghatározó élmény volt a férfiak életében. A nemzeti mozgalmak kora óta nem kényszer volt többé, hanem állampolgári kötelesség. Mivel a császári és királyi ezredek bakái otthonuktól sokszor szolgáltak távol, ha tehették, ellátogattak egy műterembe és egyenruhás fényképet készíttettek magukról. Ez akkor nagy újdonságnak számított, hiszen pár évtizeddel korábban a festőművészek még magaslatokról kémlelték a csatákat, hogy elkészíthessék festményeiket. Az egyszerű katonát addig ritkán örökítették meg. A családnak hazaküldött fényképet otthon jól látható helyen tartották – falusi családokban gyakran ez volt a legelső fénykép.
Kitört a háború
1914. június 28-án, Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörököst, ezért a Monarchia július 28-án hadat üzent Szerbiának. A Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország alkotta Központi Hatalmak álltak szemben az antanthatalmakkal: Oroszországgal, Franciaországgal és Angliával. Olaszország távolmaradása ellenére, de Németország biztatására a Monarchia augusztus 10-én indította meg mozgósított csapatait Szerbia ellen. Kitört az első világháború.
Nyugaton Németország megtámadta Franciaországot, amely a brit hadsereggel együtt próbálta meg feltartóztatni az ellenséget. Keleten Oroszország a vártnál hamarabb mozgósított az antant oldalán, ezért nemcsak a Monarchiának kellett átcsoportosítania haderejének zömét Galíciába, hanem Németországnak is el kellett vonnia nyugatról hadosztályokat és azokat keleten bevetnie. Így a Monarchia a szerb hadszíntéren nem tudta kicsikarni a döntést, a keleti fronton pedig hiába ment át támadásba egymillió katonával, súlyos vereséget szenvedett a kétszeres orosz túlerővel szemben.
Az általános mozgósítás során legalább tízezer vonatszerelvény szállította az ezredeket a két hadszíntérre az osztrák-magyar állam belső területeiről. A nagyszebeni 12. katonai területi parancsnokság 12. hadtestparancsnoksággá alakult át és az erdélyi gyaloghadosztályok élén vonult el az orosz hadszíntérre. Két gyalogezred képezett egy gyalogdandárt és két dandár egy húszezer fős gyaloghadosztályt. A császári és királyi 82. gyalogezred is így került Galíciába, a Lembergtől délre lévő területekre. A tűzkeresztségen Dunajownál esett át 1914. augusztus 26-án. Az orosz túlerő miatt veszteségei gyorsan nőttek. Szeptember elejére a legénységnek már ötven százaléka elesett, megsebesült vagy fogságba került.
Az orosz csapatok az 1914-es hadműveletek során Magyarország területére is betörtek, sikerült azonban feltartóztatni azokat és a Kárpátokon túlra szorítani. 1914. október és 1915. március között két nagy ostromot állt ki Przemysl erődje, ahol a harcok végén 120 ezer, zömmel magyar katona esett orosz hadifogságba.
1914. december elején a Limanowa-Lapanow-i csatában a Monarchia csapatai sikeresen állították meg az orosz gőzhengert. Ott a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezred küzdött hősiesen.
Háborús kitüntetések. Az első Károly Ezüst Vitézségi Érem
1915 májusában a császári és királyi 82. gyalogezred részt vett a Központi Hatalmak sikeres támadó hadműveletében, a Gorlicei-áttörésben és az azt követő négy hónapos hadjáratban. Június 7-én éjfélkor az ezred a Wisloka-folyón való átkelést az orosz puska- és géppuskatűzben két zászlóaljjal hajtotta végre. Ez a haditett kivívta a magasabb parancsnokságok elismerését. A sajtó a „székely Sturm-brigádként” emlegette az alakulatot (rohambrigád – a német Sturm szóból – a szerk.).
1914 őszén a marosvásárhelyi császári és királyi 23. tábori vadászzászlóalj volt az egyetlen székelyföldi alakulat, amelyik a szerb hadszíntérre került, az összes többit Galíciába szállították. Négy erdélyi honvéd gyalogezred képezte a kolozsvári magyar királyi 38. honvéd gyaloghadosztályt, amelyiket 1914 őszén szintén Lembergtől délre vetettek be.
Az 1915. évi sikereket árnyalta Olaszország hadba lépése az antant oldalán, ami miatt a Monarchiának csapatokat kellett elvonnia a keleti hadszíntérről. Újabb fordulatot Oroszország 1916. júniusi támadása hozott, a Bruszilov tábornok vezette offenzíva. Napok alatt félmillió fős veszteséget szenvedett a Monarchia. Ismételten Németország segítségével sikerült elkerülni a vereséget. A székelyföldi ezredek közül az áttörés legsúlyosabban a császári és királyi 82. gyalogezredet érintette, amelyik Luck városánál június 4 és 7 között több mint 4500 embert veszített a lövészárokharcban. Az ezred akkor sem hátrált, amikor két oldalról már özönlött be az orosz gyalogság az osztrák-magyar védelmi vonal mögé. Ezt követően az alakulatot kivonták az arcvonalból és újjászervezték.
A 24. honvéd gyalogezred
A magyar királyi 24. honvéd gyalogezred 1886-ban alakult meg Brassóban. Legénységét Háromszék és Brassó vármegyéből, továbbá Udvarhely, Csík és Nagy-Küküllő vármegye néhány járásából vonultatták be. 1914-ben három gyalogzászlóalja közül az első Brassóban, a második Csíkszeredában, a harmadik Kézdivásárhelyen állomásozott. Az alakulat a mozgósítás után a magyar királyi 38. honvéd gyaloghadosztállyal került az orosz hadszíntérre. 1914–15 telén az Uzsoki-hágó magaslatait védte a marosvásárhelyi magyar királyi 22. honvéd gyalogezreddel együtt. E két honvéd gyalogezred az 1915. májusi gorlicei áttörés után a Dnyeszter-folyó felső folyása mentén nyomult előre a sikeres hadjárat során.
Az első világháború, ahol a gyorstüzelő fegyverek megjelenése miatt a harctéren lövészárkok mélyén töltötte idejének nagy részét a katona, nem sok lehetőséget adott egyéni tettek végrehajtására. Kivételes személyiséget és szerencsét kívánt egy-egy bátor tett.
A magyar királyi 24. honvéd gyalogezred zászlósa frontra indulás előtt. Egyenruhája az 1908-ban bevezetett csukaszürke nadrág, zubbony és sapka, övén 1911-es típusú Steyr pisztoly látható tokban, továbbá tiszti tarsolyt, térképtáskát, nyakában látcsövet visel
A szépvízi születésű Ladó István a világháború kitörésekor tartalékos zászlósként vonult be a császári és királyi 6. gyalogezredhez. Rövid idő alatt elnyerte az első osztályú Bronz-, majd Ezüst Vitézségi Érmet. 1915 májusában megsebesült. Ez év szeptemberben ismét a harctéren találjuk. Ekkor két alkalommal is sikerült neki a saját és más ezredek szétszaladt katonáiból összegyűjtött alkalmi csapattal nagyobb orosz támadást megállítania. Tettéért megkapta az Arany Vitézségi Érmet, ami keveseknek adatott meg.
1917 nyarán hivatásos tiszti állományba vették, egyúttal áthelyezték az uralkodói testőrség gyalogos századához, a családi hagyomány szerint IV. Károly király külön utasítására. A háború után rövid ideig várkapitányi tisztet töltött be a budai várban, majd 1923-ban leszerelt a Honvédség állományából. 1934-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahol 1975-ben hunyt el.
Molnár László őrmester a magyar királyi 24. honvéd gyalogezred soraiban vett részt a világháborúban, ahol megsebesült. Harcolt Galíciában és 1918-ban az itáliai hadszíntéren is. 1916-ban megkapta a másodosztályú Ezüst Vitézségi Érmet. Kitüntetési javaslatának aláírója az a Raglán Vazul százados, aki az ezred kitüntetett román nemzetiségű tisztje volt. 1918 júliusában IV. Károly király Koronás Ezüst Érdemkeresztet adományozott Molnár őrmester részére. E kitüntetést azon személyek kapták, akik kiemelkedő hűségről tettek tanúbizonyságot az uralkodó iránt.
Molnár László helytállását bizonyítja, hogy a világháború végén, 1918. szeptember 13-án kapta meg az első osztályú ezüst vitézségi érmet, a harctéren nyújtott teljesítményéért. A háború végén hazatért Menaságújfaluba, ahol öt gyermeke született és gazdálkodott. A második világháború idején ismét honvéd egyenruhát öltött és két fiával együtt vett részt az 1944 őszi magyarországi harcokban. 1945-ben nyugati fogságba esett, ahonnan nemsokára hazatért. A kommunista hatalomátvétel idején díszegyenruháját a saját udvarán égették el a hatóságok. Utolsó éveiben a családi emlékezet szerint gyakran a kályha előtt ült házában és arcát kezébe temetve gondolkodott a két világháború elvesztésén. Megkeseredve, betegségben hunyt el 1950-ben.
Eljárt az idő a lovasság felett
Az Osztrák–Magyar Monarchia a háború előestéjén a világ egyik legjobb lovasságával rendelkezett. A fegyvernem felett azonban eljárt az idő, a modern fegyverekkel vívott harcokban a lovasságot már nem lehetett a hagyományos módon használni. A hadseregek megnövekedett tűzereje miatt a huszár a lovát egyre inkább csupán helyváltoztatásra használta, majd lóról leszállva, kezében karabéllyal, gyalogosan harcolt.
Erdélyből két huszárezred nyerte kiegészítését. A marosvásárhelyi magyar királyi 9. honvéd huszárezred 1874-ben alakult meg és a kolozsvári V. honvédkerület területéről nyerte kiegészítését. Az ezred két osztályra, osztályonként három-három századra tagozódott. A hadiállományra emelt honvéd huszárezred létszáma: 37 tiszt, 874 fő legénység és 795 ló volt. Békeidőben az ezredparancsnokság és az I. osztály Marosvásárhelyen, a II. osztály pedig Szilágysomlyón állomásozott. Az ezred tisztikara Marosvásárhely társasági életének állandó szereplője volt a századfordulón.
A huszárok a háború előestéjén vitézkötéssel ellátott vörös nadrágot, sötétkék mentét és zubbonyt hordtak. A 9. honvéd huszárezred csákóját buzérvörös posztó borította, bal oldalán a 9 számmal. A harctéren csak „vörös ördögöknek” becézték őket. A háború első évében kiderült, hogy a vörös nadrág könnyű célpont az orosz gyalogság számára, ezért a huszárok is áttértek a csukaszürke egyenruha viselésére, 1917-ben pedig a lovaikat is hátravezényelték az arcvonalból. Az ezred először az orosz, később a román, majd a háború végén az olasz hadszíntéren harcolt. Hamar kiderült, hogy a nehéz terep, a nagy távolságok és az állandó mozgás hamar tönkreteszi a lóállományt is. Ehrlich Géza, a 9. honvéd huszárezred századosa 1914. szeptember 21-én így ír erről naplójában egy hónappal a háború kitörése után: „Nálunk nagy a nyomor, az egész hadosztály máris tönkre van téve, a lovaknak nagy része, századonként 40–50, úgy fel van törve, hogy már alig képes járni az úton. A legénység ruházata rongyos, fegyverzete rossz. A hasfájás dühöng, én is a vérhastól félek, már tíz napja borzasztó hasfájásom van. Pihenőt nem kapunk egy napot sem, vasalásunk már hihetetlenül rossz, sokszor éhezünk.”
A brassói császári és királyi 2. huszárezred jogelődjét 1743-ban állították fel. 1889-től a nagyszebeni császári és királyi XII. katonai kerület területéről, tehát szintén Erdélyből nyerte kiegészítését. A világháború első éveiben az ezred nem együtt harcolt, hanem részenként, különböző gyaloghadosztályokhoz beosztva, úgynevezett hadosztálylovasságként. Mindkét huszárezred legénysége magyar többségű volt, mivel hagyományosan, főként a magyar nemesség fiai előszeretettel teljesítették katonai szolgálatukat huszárként. Székelyföldről a kilences huszároknál többen szolgáltak Maros-Torda vármegyeiek, a kettes huszároknál pedig háromszékiek.
