Az unitárius egyház kiállításcsarnokában vagyok, nézem – közeledve és távolodva, meg-megállva előttük – a munkákat, s gondolkozom.
Hol kezdődik a művészet?
Hol lép elő a tárgy – ez esetben a falra akasztható, gondosan elkészített, saját alaplapján elhelyezett, szabványszerűen bekeretezett fénykép – művészi alkotássá.
Szokatlan világot teremt Apáti-Tóth Sándor. Szigorú egységbe foglalja 33 kiállított munkáját. A művek mindegyike – melyek mint tárgyak azonos méretűek és azonos tálalásúak – egymáshoz is viszonyul, beilleszkedik egy bizonyos egységbe. Egy viszonylag széles sötét alaplapra fehér kerettel körülhatárolt, külső keretbe (is) helyezettek a munkák, s a fehér belső keret jobb sarka alatt azonos elhelyezésben az ugyancsak azonos méretű, s a kép tartozékának számító aláírás: A. Tóth.
És megtervezett a kiállítás is, mint látvány, mint hatás, ráhatás a nézőre.
Egyhangúan sorakoznak a falon a képek.
Apáti külön világot teremtett. Munkái – elkészítésükre való tekintettel is – sajátosak. Nem a fénykép hagyományaival él, hogy meglátna vagy kiválasztana, s mint látványt a gép lencséjén át komponálná meg témáját, s lefényképezné azt. Az alkotói folyamat másképp valósul meg nála.
A mű létrejötte annak előkészítésénél kezdődik. Képei „tárgyát” – a művekből kiindulva legtöbbször – megrendezi, megszerkeszti, azok látványtervét elkészíti, a fényviszonyokat is megteremti, benézi, kialakítja. Mindent gondosan előkészít, s csak amikor készen van a leendő mű alapja – annak tárgyi témája, a környezetelemek és minden –, akkor kerül sor a technikai kivitelezésre, úgymond a gépbeállításoknak a témához való igazítására és a gép felvevő gombjának a megnyomására.
Műfajilag minden kép kompozíció, tárgyi megvalósítás, nem látványmegörökítés. Ezért nincsenek meg nála a hagyományos műfajok – tájképek, életképek, csendéletek –, de vannak képi alkotásai, melyekről átgondoltság, fegyelmezettség, bizonyosfajta racionalitás árad, sugárzik. Gondja van az anyagszerűségek, a tárgyak tömegének, felülethatásának – ez lehet szándékoltan sivár (Mákszemek), de dúsan gazdag is (Elixir) – érzékeltetésére. Ezek együttesen a kép esztétikumának kiváltói, összetevő elemei.
A Hagyatékon téglafalba mélyedő, színben és anyagiságában elkülönülő földi odúszerűségben helyezi el az adott „hagyaték” tárgyait – főleg múltidéző képek halmazát, átgondolt a fényviszony – sötét és világos összecsendülése – s mindehhez hozzátársul a mű üzenete, az elmúlás életérzésének a kifejezése.
Ugyancsak szerepet kap az anyagoknak: cement ajtókeret, kinyitott deszkaajtó, s a fényben feloldódó, már-már elveszett, szinte csak sejlő kinti világ, s a sötétebb tónusú belső környezet, falak, s az ajtón beszűrődő fénytől megvilágított kőtömbön – melynek szintén megvan az anyagisága – rejtve, alig felfedezhetően látható pár cipő (A kertész cipője).
Költészet ez?
Ha igen, visszafogott, leszorított és sejtelmes.
A Tűzmasinán gépire utaló vasszerkezetek – cső, vaskerék, valamiféle tartályféle és anyaghalmaz – is megjelennek mondhatni teljes örömtelenséggel, mint a bennünket környező, emberileg silánnyá tett világ jelenségei.
Ez is lehet témája az alkotóművésznek. Az örömtelenség sivársága.
S még egy pár cím: Virágok egy ismeretlen katona sírján, Áldozati kő, A kert vad gyümölcsei, Apokrif, A kertész lányai. És egy – a nemzeti érzést is „rejtő” – kép: Október. A hagyományosság jegyében nézve itt semmi sem szép, semmi sem örömtelei – ha a szépséget és örömet valamiféle kifelé sugárzásban véljük megkapni, semmi sem látványos, de minden rejtelmes, sejtelmesen, magába zárt és szűkszavú.
S hadd fejezzük be ezt az elmélkedést két tipikus Apáti munkáról – Az ismeretlen jel, Az ismeretlen eredetű totem –re utaló szavakkal. Mitől és miért tűnnek súlyosnak ezek a művek – teszem fel a kérdést.
Az egyszerűségükért? Zártságukért? A fakturális gazdagságáért (a „jel”) vagy éppen ennek a hiányáért (a „totem”)? Lehetséges, hogy ezekért is. De van valami rejtelem, valami megmagyarázhatatlan is a művészetben. Erre kívánkozik elő az emberből a furcsa kifejezés: a semmi vagy enyhítve-gazdagítva ennek a megfogalmazásnak a vélt kifejező erejét: a szinte semmi költészete is lehet egy mű.
Ezekben, az ezeken a képeken is megszólaló szűkszavúságban nyilatkozik meg az alkotó szinte masszívnak mondható egyénisége.
Apáti-Tóth Sándor ceglédi fotóművész kiállítása Sepsiszentgyörgyön az unitárius egyház konferenciatermében május 19-ig tekinthető meg.
