Azért említem a társaságot, mert én csaltam őket oda, hogy ők is részesei lehessenek mindannak, amikre az előbb utaltam.

Megbuktam. Hiteltelenné váltam a szemükben Zágonnal kapcsolatban.

Olyan modortalan, otromba, primitív, az emberi kapcsolatok szégyenteljes megnyilvánulásával kellett szembesülnöm, amellyel még sohasem!

Történt ugyanis, hogy a társaságommal elindultunk Zágont nézni. Legelőször nyilván a Mikes-emlékházba. Zárva találtuk. Elmentem felkutatni a kulcsot a szomszéd épületbe, ahol egy hölggyel találkoztam, bemutatkoztam, és kérdeztem, hogy megnézhetjük-e a kiállításokat. ,,Igen, de Kocsis Tünde nem mehet be, csak ha a taxát(?) lefizeti." Értetlenül álltam. Nem tudtam, hogy milyen taxáról beszél, és azt sem tudtam, hogy honnan tudott Kocsis Tünde jelenlétéről. Minthogy tudtam valamit az ottani anomáliákról, valóban én kértem, hogy kísérjen el bennünket a falunézésre Tünde, akit a rendszerváltás óta ismerek, akivel időnként Kecskeméten vagy Zágonban együtt vagyunk, akiről tudom, hogy zágoni lelke van, aki most is vendégül látott bennünket. Említettem a hölgynek, akiről kiderült, hogy ő a kultúrigazgató, és ő, aki az emlékházban is kíséri az odalátogatókat. Mondtam neki: Kocsis Tünde nem fog vezetni a házban, önt kérem erre, Kocsis Tünde is vált belépőjegyet, hogy mint ugyanolyan vendég, mint mi vagyunk, velünk jöhessen. ,,Nem lehet, mert a polgármester letiltotta, hogy belépjen a házba." Még bambább lettem. De hát sebaj, én a polgármestert ugyanolyan régen ismerem, mint Tündét. Eddig őszintén tiszteltem, és úgy éreztem, hogy ez kölcsönös. Nem lehet az olyan dolgokat elfelejteni, mint amikor úgyszólván ,,sub rosa" tanácskozásokat tartottunk a feledhetetlen emlékű Kozma Béla református lelkész parókiáján Csillával és másokkal a kapcsolatok elkezdéséről, az iskoláról, a szakképzett pedagógushiányról, a magyarságunk helyzetéről stb., stb. Tanúja voltam személyes varázsának, mikor elkísérte a kecskeméti iskolásokat a háromszéki—csíki—gyergyói kirándulásunkra, fáradságot és költséget nem kímélve. Tanúja voltam a Mikes-emlékház rendbehozatalánál, a Mikes-szobor megvalósulásánál, a Mikes-emlékmű létrehozásánál, a falunapok fiesztává válásában betöltött szerepének. Tanúja vagyok annak a hatalmas fejlődésnek, amelyet a falu külső képe mutat, amióta először tettem be a lábam oda.

Tehát ilyen előzmények után kérdeztem, hogy hol találom a polgármester urat. Szerencsémre (?) éppen ő is ott tartózkodott a szomszéd teremben, és két telefonálás között magából kikelve csökönyösen azt hajtogatta, hogy márpedig Kocsis Tünde nem teszi be a lábát a házba. Mehet akárki akármilyen sajtóhoz vagy akárhová, akkor is úgy lesz, ahogy ő mondja. (Valószínű, hogy többek között Simó Erzsébetnek a Háromszék napilapban megjelent kitűnő cikkére gondolt. Simó Erzsébetet azonban kissé korrigálnám, mert Zágonban nem csupán pitiáner csetepatékról van szó.) Valami képviselő-testületi határozatot is emlegetett, majd közölte velem, hogy rám is haragszik, és kurtán-furcsán otthagyott.

Na, most ezek után mit lehet tenni? Mindenesetre lesomfordáltunk a kultúrigazgatóval az emlékházba, vendéglátónk jegyet váltott (saját magának is), és kint maradt. Közülünk valakivel, hogy ne legyen egyedül. Mi bementünk, a kultúrigazgató elsírta magát, korrektül magyarázott, és igyekezett kérdéseinkre felelni. A koszorús szobában ugyan hiába kerestem három nem hervadó koszorúmat, de még a szalagjaikat sem találtam. Sebaj, a szívemben tisztelem a magyar próza megteremtőjét.

Ennyi a történet. Azt hiszem, kommentárt nem igényel.

Egypár kérdés azonban felmerül bennem, bennünk, akik ott voltunk.

Meddig lehet még faluimázst rombolni egy olyan faluban, amelynek még nincs is imázsa?

Valakiről ki lehet jelenteni, hogy kabátot lop vagy összeférhetetlen stb., de az még igaztalan is lehet. Ha ez így is lenne esetünkben, annak az a gyógymódja, hogy megalázzák az érintettet?

Egy turista, egy látogató csak arra emlékszik, ami élményt jelentett számára. Negyedszázados idegenvezetői múltam során csak nagyon kevés olyan emlékhelyet bemutató személyre emlékszem, aki élményszerűen látta el feladatát — amely neki nem is feladatot jelentett, hanem az volt az élete. Kocsis Tünde ilyen volt. Ő nem csak korrektül mutatta be Zágont! Megengedhet egy falu magának egy csakazértis, egy vélt vagy valós sérelem miatti bosszút, hogy eldobjon egy ilyen értéket?

Demokrácia az, amikor a felelős, választott vezetők felcserélik a szolgálatot üres hatalomságra, KISszerű pulykakaskodásra, despotizmusra?

Magyarországon van egy olyan hivatal, amely az önkormányzatok rendeletalkotási tevékenységének jogszerűségét ellenőrzi. Ha Zágonban olyan határozat születik, amely megtiltja egy állampolgár kulturális közintézménybe lépését, akkor az nem többszörösen jogszerűtlen Romániában is?

*

A társaságunkban Budapestről érkezett egyik látogató a zabolai Mikes-ágon Mikes Emma dédunokája volt. Aki azt is tapasztalta ezután, hogy a Mikes-tölgyeknél — amelyek megközelítése most is rejtélyes feladat — élményszerű tájékoztatást kapott Kocsis Tündétől. Onnan ugyanis ő nincs kitiltva. Persze, ha onnan is kitiltanák sem esne kétségbe, mert a kertjükből jól látszanak a még élő famatuzsálemek, ami pedig a szülőháznál elhelyezett emléktáblát illeti, jobb is, hogy nem látja az odalátogató, mert elhanyagolt állapotban, a gaztól alig látná. Azt tapasztalta azután a dédunoka, hogy másnap a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban nem fogadtak el belépőt sem tőlünk, és vagy másfél órán át a múzeum egyik főmunkatársa vezetett bennünket az értékes gyűjtemény megtekintésében nagy szeretettel és lelkesedéssel, többek között azért, mert Kocsis Tünde vitt oda minket. (Ott fogalmazódott meg bennem, hogy miért nem tartozik szakmailag hozzájuk a zágoni ház is, mint a megye több más gyűjteménye? Minden látogató hasznát látná.)

Ugye, beteg állapotot feltételez ez a rémtörténet? Akármennyire is úgy tűnt, a falu első embere, remélem, nem az! De hát akkor is sajnálom!

Mindenesetre azonnali orvoslásra vár az egész helyzet, mert Zágon és Mikes Kelemen nem csak a zágoniaké, nem csak az ottani mindenkori polgármesteré, hanem az enyém is és minden magyaré.

Szepes Lajos

címzetes gyakorlóiskolai igazgató, Kecskemét