Anyám csak mosolyogna, ő is amott valahol. Pénzen kívül mindene volt ahhoz, hogy kilenc gyermeket adjon erre a földre, áldást is kérve ránk időjárástól meg rendszerváltogatásoktól nem is függetlenül, aztán odalett. De tényleg, fiacskám... – Ugyan, Anyu, hiszen műbútorasztalos Apu szerszámai közül beugorhatna Anyuhoz a gy betű, máris ott az Ugyananyu.

Hatalmas nagy évhalmaz után minap vettem észre, hogy a kilencből ama harmadik lévén, netán én voltam és valék valaha is az Isten igaza... Tenném harmadszor is az esküt akár egy lánynak, akárhánynak: Isten igazában lábalsz mindiglen, ha a haza, az tart és viszen és az hoz haza.

Térben és idétlen időben vitáznék tán a saját fejfámmal is. Ha lesz-ne, lenne-m. Lám csak, velem jár a magam tagadása mellett az önáltatás valóságos megáldatása a voltam és holtan bennem élők szemei láttára.

Föl, föl, apraja s nagyja e földnek, még akkor is, ha egy kommunisti-fasiszto-generálmány ragadja át az áldatlanság vesszejét jó papjaim kezéből! S harmadik, ezeredik, tizenharmadik is az Isten igaza. A gerendapallót marék homokkal meghintheted falud s hazád patakának a vizéből, ejtesz egy könnyet, és a palló kivirágzik!

Anyunk úgy tanított imázni, hogy adott pillanat-alkalmakkor el nem mulasztotta figyelmeztetni: elébb a családért, mindnyájukért, aztán magadért is, kedves. Foszlik az igény meg az ima a társtalanságban. Mire mégy egyedül?! Magyarul imázz, beszélgess, ne egyebül! Az is lehet – itt a magány kihúzza magát óvatosan –, a mindenségnek innenső felén is figyelmet kap a közösségért repeső fohász. Minden bizonnyal eme beburjánzott bizonytalan-telenségben, hogy éppen nem pilledne másodpercre sem az országnyi bennvalóért égre rebbentett fohászocska.

Családi műfajú mikromindenség mindenek előtt, fölött, a remélt végtelenség szentségesen tiszta bűvöletében.