– Azt már nem! Vége a játszmának, da Vinci papa! – hallottak Lencsiék a hátuk mögül egy jól ismert hangot: mögöttük Hanszóló rontott be, Monalizával az oldalán.
Kornél és Fülöp rögvest odaugrott, hogy fedezze őket. Hanszóló egy mozdulattal kikapta Lencsi kristályát a kezéből, és hatalmas erővel az óra tartályának vágta. Majd mielőtt a többiek a megdöbbenéstől magukhoz térhettek volna, már ugrott is utána, és a kristályt visszacsúsztatta a lány kezébe.
A kilyukasztott tárolóból kéken gomolygó köd áradt szét a teremben, és a ködben képek villantak fel: magasba szálló strandlabda, a tenger hullámzása, leszopogatott jégkrémpálcika, egy öreg, erekkel hálózott kéz, kavicsokkal díszített homokvár... És hangok: tücsökciripelés, cicadorombolás, verstöredékek, egy magányos hegedű hangja, esőkopogás, tapsvihar, barátnők kuncogása. És mindezek után kék tündérek, hosszú orrú goblinok, megelevenedő pálcikaemberek, víz alatti városok és távoli, idegen világok képei sosem látott, ezerszínű növényekkel.
A kiáradt fantázia anyaga mindannyiukra lefegyverző hatással volt. Megtorpantak, és magukba szívták a bódító képeket és hangokat, míg a fantázia kék füstje lassan kifelé gomolygott a folyosókra, hogy elárassza az épületet.
A láthatatlanok sem küzdöttek tovább, a legtöbben egyszerűen hanyatt feküdtek, és míg a kék köd besűrűsödött körülöttük, és megrohanták őket az elveszített fantáziaképek és emlékek, letépték a nyakukból a medált és messzire hajították. De Honóra és Miniszter még mindig dühösen vagdalkozva küzdött az agyába befurakodó ködképek ellen.
Magára Leonardóra azonban egyáltalán nem hatott a fantasztankból áradó köd.
– Azt hiszitek, erre nem gondoltam? – kérdezte lekicsinylően, és mintha mi sem történt volna, az órába helyezte Fülöp kristályát.
A szobában ekkor lobogó köpenyes, fiatal láthatatlan jelent meg, és mielőtt észbe kaphattak volna, egy kék köddel teli palackból már fel is töltötte az órát.
– Theodor! – bukott ki Fülöpből, mire a taláros férfi gúnyosan felé legyintett.
– Nocsak, megérkezett a kölyök – kommentálta.
És akkor Fülöp végre rájött, kinek a karján látta korábban a skorpiós karkötőt: Tivadar, a Mézes Bálna pincére! Nyilván kihallgatta a beszélgetésüket, és kémkedett utána. Vak dühében, minden óvatosságot félretéve Fülöp nekirontott Tivadarnak, aki a váratlan rohamtól kuglibábuként dőlt el. Mire magához tért, a medálja már Fülöp kezében volt.
– Ezt még megbánod, te taknyos! – sziszegte Tivadar, de Leonardo csak gonoszul felnevetett.
– Úgy látszik, a taknyosnak több helye lenne közöttünk, mint neked, Theodor.
– Nem igaz, Nagymester – próbált felkelni Tivadar.
– Pofa be, tapírfej! – dörrent a pincérre Hanszóló, és egy jobb horoggal kiütötte.
– Ez igen, tanár úr! – füttyentett Tomi, de Honóra kihasználta a figyelme pillanatnyi lankadását, és megbénította a fiút.
Az időlasszó markolata a földre zuhant, ám Monaliza egy szemvillanás alatt felkapta, és azonnal körülfogta vele Honórát.
– Köszönöm, tanárnő! – kászálódott fel Tomi.
– Ezer örömmel – felelte Monaliza. – Ez a boszorkány megpróbált kivallatni!
– Fiatalság, bolondság – csóválta a fejét Leonardo. – Minek a sok küzdelem, ha mostantól új világ kezdődik? Mindannyian ostoba szolgák vagytok! – rikoltotta, és megragadta az óra ingáját, hogy beindítsa.
A sötét Mesterre nem hatottak a fegyvereik, sem a tükör, sem a lasszó nem tudta megállítani. Kornél azonban az utolsó pillanatban vakmerően elépenderült:
– Maga nem az igazi Leonardo – mondta. – Mindenki tudja,
hogy Leonardo da Vinci balkezes volt!
Leonardo keze megállt a levegőben. A teremben pisszenést sem lehetett hallani, mindannyian jól látták, hogy a sötét Nagymester jobb kézzel tartja az ingát.

(Forrás – Somfai Anna: Barátságháló. A képzelet órái. Cerkabella Könyvkiadó, Budapest, 2021)

Somfai Anna a SepsiBook vendégeként május 27-én 12 órától mutatja be a Barátságháló regénytrilógiát. A beszélgetésre 10–12 éves diákokat várnak.