Az életritmus, a napi feladatok a szokások tájanként, sőt, még falvanként is nagyban különböztek. Azt azonban bátran kimondhatjuk, hogy a ház nyáron inkább csak pihenőhely volt a kint végzett munka szüneteiben. Ellenben télen a munka fő színtere a ház volt, különösen a konyha, hiszen ott zajlott az élet. Az alábbiakat 2009 tavaszán jegyeztem le idős lisznyói lakosoktól, akik közül azóta sokan elhunytak, de sajnálnám, ha a visszaemlékezéseik fiókban maradnának. Adatközlőim Ráduly Andrásné Váncsa Róza, Váncsa József, Jakó Lina, Szakács Radu (Radu Socaciu), Barabás György és felesége, Bordás Anna, Glung Imre, Fekete Mózi bácsi voltak.
A hét napjai, téli és nyári munkák
A család minden tagjának megvolt a napi, a havi és az évszakonkénti munkaritmusa. Ez adta a családok életritmusát. Régen a hétfői nap a mosás napja volt. Ilyenkor a patak, a folyó partja hangos volt a sulyok csattogásától. A szántást és számos fontos mezei munkát szintén hétfőn kezdték el.
A legények csak kedden, csütörtökön és szombaton mehettek lányos házakhoz. A ,,tilalmas napokat” a falu íratlan törvényei határozták meg. Fonni, varrni nem volt szabad pénteken és kedden sem. Tilos volt a pénteki sütés, mert az Jézus halálának napja. A kenyérsütést és a lakodalmat szombaton tartották. Vasárnap a pihenés napja volt, ekkor nem illett dolgozni. Igaz, ezt már Szent István király törvénye is írásba foglalta.
A férfiak télen végezték el a szerszámok javítását, új eszközöket készítettek, bútorokat faragtak. A férfiak dolga volt a bőrből és vasból készített lóhám, táska, csizma, illetve a földművelő eszközök, szekéralkatrészek javítása is.
Az élet a házban kora hajnalban kezdődött. A gazda és legény fiai négy-öt órakor keltek (attól függően, hogy mekkora volt az állatállomány), meggyújtották a tüzet, s utána mentek ki az állatokhoz az istállóba. Azután kelt az asszony és nagylányai, tisztálkodtak s hozzáláttak a reggeli elkészítéséhez. Csupán a gyermekek és az öregek nyugodhattak még egy kicsit. A férfiaknak és az asszonyoknak télen a ház körül, tavasztól télig pedig a határban is voltak tennivalóik. Délután három óra körül újrakezdődött az állatok etetése, itatása, fejés, a tej kimérése, vacsora. Ezt követően telente a szomszédolással, beszélgetéssel, kártyázással töltötték el az időt. Az asszonyok, lányok azonban ekkor sem pihentek, mert fontak, kötöttek egész áldott télen. Nyáron a mezei munkák napestig tartottak. Az asszonyok, lányok a sütésen, főzésen kívül mostak, varrtak, szőttek, hímeztek, kendert és lent dolgoztak fel. Az asszonyok dolga volt ezenkívül a ház újrameszelése és a ház földjének újratapasztása évente legalább egyszer. Ők küzdöttek meg az egerekkel, patkányokkal, legyekkel, melyek a falusi házakban nagy számban el tudtak szaporodni, ha nem ügyelt az asszony.
Voltak a faluban szabók, ácsok, méhészek, mészárosok, asztalos is.
Kaláka és közösségi események
A falu fejlődésének, megtartóerejének titka a közösen végzett munka volt. A falu, a közösség számára végzett munkának számított például a legelőgondozás, a kártevők irtása, a farkasok, vaddisznók, medvék elűzése. A papnak, az elöljáróknak végzett munka is a falu közérdeke volt. Egymás megsegítésére alakult ki a közös munka, vagyis a kaláka. Egyik legismertebb formája a házépítő kaláka volt, melynek során az alapozástól a tetőfedésig minden munkát ingyenes segítséggel végeztek el. A gazda pontosan feljegyezte a résztvevők nevét és az általuk ledolgozott munkanapokat, mert nagyon jól tudta, hogy ugyanennyi napot kell neki is visszaszolgáltatni. Hasonló módon végezték el a többi nagy munkát, a szénagyűjtést, az aratást, a trágyahordást, a kukorica és a krumpli betakarítását.
A falura leselkedő veszélyek közül a tűz volt a legfélelmetesebb. Nyári időben az egymáshoz közel levő, terménnyel, szalmával megrakott száraz csűrök könnyen lángra kaptak. Ha villámcsapás okozta a tüzet, akkor először tejet öntöttek rá. A tűz oltásához az egész falu összeszaladt és láncba állva adták a vízzel telt vedreket egymásnak. Nagy veszélyt jelentett az árvíz is, a sok és hirtelen lehulló eső. (Ez most is előfordul, emlékezzünk 2010 nyarára, amikor a helyi patakok okoztak óriási károkat.)
Az élet várt vagy váratlan eseményei közül a lakodalom borította fel a leginkább a ház megszokott rendjét. A nagyszobából minden bútort kihordtak s táncteremmé alakították át. Nyáridőben hatalmas sátrat vertek az udvaron, ott vendégelték meg a legtöbbször nagyszámú lakodalmas sereget.
Az elhalálozás nem okozott nagy változást a ház rendjében. A bútorok a helyükön maradtak. A halottat a tisztaszobában ravatalozták fel, az ágyat székekkel rakták körül, hogy a virrasztók le tudjanak ülni. A temetés utáni torra visszaérkezőket a szabadban vagy a másik szobában vendégelték meg.
Gazdasági udvar Lisznyón
Egy székelyföldi gazdasági udvar a következő felépítettségű: a székely kapu mögött a ház, középen hátul a csűr, mellette a disznópajta, istállók, tyúkól, az udvar közepén gémeskút. A törökbúzakas s a házzal szemben a nyári konyha (vagy sütő, mert ott sütötték a kenyeret, ott volt legtöbb helyen a kemence) is része volt az életnek. A székelyek háza valamikor egyterű lehetett, azaz egy helyiségből állt, ház szavunk egyaránt jelenti magát az építményt és a szobát is. Ezért mondják sokan most is, ha a lakóépület két helyiségből áll, az egyik helyiséget első háznak, a másikat pedig hátsó háznak. A ház hossztengelye általában merőleges az utcára, a tornác az udvar felé néz.
A főbejáraton át a három osztat (helyiség) közül a középsőbe, a konyhába juthatunk. Itt állott a tűzhely, a falakon és a polcokon sorakoztak az edények és a konyhai eszközök. A konyhából nyílott az utca felé néző helyiség, a tisztaszoba. Ellenkező irányban állt a kamra, amely a legféltettebb helyiség volt, mivel ott tárolták a mindennapi élethez szükséges élelmiszereket, illetve a napi munkához nélkülözhetetlen kézi szerszámokat. A kenyeret teknőben tartották letakarva. A polcokon befőttek, gyümölcsök, dió, méz, cukor volt. Külön helye volt a zsírnak (melyet 10–20 literes bödönben tároltak), a szalonnának, sajtnak, kolbásznak; a lisztet és puliszkalisztet szintén kannában tartották, de volt ahol a padláson, a szuszékban.
A gazdasági udvar legnagyobb épülete a csűr. Nagy szerepet töltött be a falusi emberek életében. Itt tárolták a takarmányt (kóstot) az állatoknak, ott tartották a fontos szerszámokat. Régen a csűr és az istálló sok helyen hamarabb elkészült, mint a lakóház, és igényes, méltó társa volt a háznak. A jármos csűrök Erdélyben terjedtek el. Bornából, deszkából építették, három részre osztották. Középre a megrakott szekér is be tudott állni, s így a szénát kétoldalt a csűr padlására könnyen fel tudták villázni. Általában benne volt az istálló, amelyben a lábasjószág kapott helyet. Ezt többnyire téglából építették, régen tapasztották, azután pedig bevakolták jó keményen, hiszen az állatok számára a meleg is fontos volt. A csűr másik oldalán tároltak mindenféle terményt és eszközt: elsősorban a szekeret, bár erre csak a téli időszakban volt szükség, de ott volt helye az ekének, boronának, hengernek, cséplőgépnek, rostának, sok egyébnek is. Szép és gazdag csűreik Lisznyóban elsősorban a nagyobb gazdáknak voltak, mint például a Kese, Barabás, Kónya, Prázsmári, Zoltáni, Szotyori, Jáni, Jánó, Dancs, Benke, Dancsuly, Fekete stb. családoknak.
A csűr adott helyet sok olyan közösségi eseménynek, közös munkának, összejövetelnek, melyet máshol nehezen lehetett volna megtartani. Ilyenek voltak a bálok, a kukoricahántás, a tollfosztás stb. A csűr földpadlójának ledöngölését is szolgálta a tánc, a csűrdöngölő.
Állattartás
Régen ritka ház volt, hogy ne lett volna két lovacska vagy tehénke, Lisznyóban is minden család tartott állatot. Volt tehéncsorda, lócsorda (ménes), voltak jó ökreik, disznók minden udvarban. Sokan termeltek régen lencsét, nagy ára volt, s amit kirostáltak, a töröttet, azzal jól tudták hizlalni az állatokat. A szaporulatot eladták a vásárban a közeli falvakba, de még külföldre is vagonnal vitték. Rossz gazda volt, aki nem nevelt egy-két-három állatot, attól függött, milyen birtoka volt. A csordapásztort darabszámra fogadták. Megállapodtak, hogy darabjára hány lej, s mennyi gabona, mennyi szalonna, ez-az. Ruhafélét nem adtak. A tejet városra, kereskedőknek, gyűjtőknek adták el. Letették aludni meleg helyre, kiverték (volt egy hosszú dézsa s abba egy lyukatos verő s aztán azzal addig verték, amíg feljött a vaj a tetejére, azt kimosták) s írós vajat árultak a piacon. A verttej ott maradt, nagyon jó volt puliszkával.
A csorda a csordapásztorral járt Tatinára (a majális körön kívül), de legeltettek a Vereskút oldalán, a Tyukján oldalán, a Magyarhegyen is. További helynevek: Barabások vára (a Kövesponk nevű helyen Lisznyópatak és Bikfalva között, Fehér árok kútjától kifelé, át kell menni a Szálason) – ezt a törökök ellen építették hajdan, azután sokat ástak, hogy hátha van valami ott; a terület a Barabásoké volt; Mészégetők vára (Boricsánédon felül), Borzos pusztája, Dugák pusztája (Lisznyópatak fölött), Estepe pusztája. A tehénre, a kajtánokra harangot tettek (pléhből). Délben, 12–1 óra között a szurdoknál itatták az állatokat a Fehér árok kútjánál, ami a tetőn van, a majális téren felül. Egyszer a Balázs Mihály tehene szakadékba esett, de nem tudták kimenteni, megölték, felhordták a húsát. Kelemen István Kati nevű tehenét a kígyó megmarta a Tatinán, s ott megdöglött. A tehenek lányneveket kaptak: Virág, Juci, Mári, Flori, Bözsi, Cifra, Kati, Jolán, Sári, Zsófi. A bárányok: Juci, Cukri. A kutyákat általában harciasabban nevezték el: Tűzér, Vitéz, Cigány, Hari, Csobán, Csobi, Tisza, Rajna, Rexi, Bubi, Duri. Állathívó kifejezések: Haj ide vissza! Mé kutya nye!
A falun élők népi orvoslással is foglalkoztak. Ha egy tehén felfúvódott, degettes pálcát tettek keresztül a szájába, hogy jöjjön helyre, utálta s bökkedett. Kergeteges juhnak a csobán megoperálta az agyát, a szarvánál kivágta s kivette a nyüvecskét (az a nyű a juhok orrán ment fel). A körömfájást forró édestejjel kezelték. Egyszer kígyó mart meg egy tehenet, Keserű Mihály megállította a kígyót, reáolvasott, az megdöglött és az állat helyrejött. Glung Annát is megmarta a kígyó Kisborosnyón, s egy Nagypatakon élő bugyuta leány, Maria nevű, meggyógyította reáolvasással. A kígyókat sárgafülű, síkkígyó, keresztes vipera néven különböztették meg. Más vadállatok is voltak: medve, vaddisznó, vadmacska, róka, farkas. A madarak közül a sárgarigó, feketerigó, búbosbanka, kakukk, ülü, sólyom, barázdabillegető, szajkó, bagoly volt gyakori. Ha valahol megdöglött egy juh, a varjak jelezték.
Időjóslás is kötődött az állatokhoz. Ha a juhok nem akartak bémenni fejéskor, az idő változott. Eső előtt jöttek a nagy dongólegyek, s csíptek.
Gyermekjátékok
A gyermekek már korán kivették részüket a munkából, 7 évesen már pásztorkodtak, őrizték a bárányokat, de volt, aki a tehenekkel járt a Nagyhavas legelőjére, ami a román egyházé volt. Reggel elmentek, este hazatértek. Ételük hagyma, kenyér, szalonna, nagy ritkán alma volt. A szalonnát sokszor megsütötték a szabadban. Gombát is szedtek (csiperkét, keserűt), hazavitték vagy megsütötték szénen. Gyűjtöttek még sóskát, bakszakállt, akácmézet a virágból, megcsapolták a nyírfát is. Seprűt kötöttek otthonra, sőt, eladták szivarért, kosarat készítettek fából, mogyoró-, fűz- és nyírfaágakból.
Játszottak is. A pittyezés során egy lyukba letettek egy 15 centis fát, amelynek a két vége meg volt hegyezve, és egy hosszú mogyorópálcával dobálták; az nyert, akié a legmesszebbre ment. A bicskaélelés abból állt, hogy feldobták a bicskát s bele kellett essen a földbe. Gombozáskor likat csináltak a földbe, s a gombot belé kellett dobni. Parittyázták a madarakat, nyílaztak fákra. Kecsketubákból (olyan vadnövény, mint a dohány) készítettek szivarat, hengerbogáztak, faágon hintáztak, kergetőztek, budákoltak, feredtek a patakban. Játszodtak cserkabolával is, amit nagyobbak csináltak meg. Mikor lepihentek, a nagyobbak ijesztegették a kicsiket az ördögökkel, boszorkányokkal, lidércekkel, kísértetekkel.
Ambrus Lászlóné Imreh Anna, Uzon
