Sepsiszentgyörgyön a Tein Teaházban mutatták be Muszka Sándor Idegen állat című verseskötetét. A szerző és beszélgetőtársa, Miklóssi Szabó István húsz éve barátok, és ez a bensőségesség igencsak jót tett az eseménynek: folyamatosan kérdeztek, jöttek a kiegészített kérdések és válaszok, végezetül néhány apró kulisszatitokról is lehullt a lepel.
Például arról, hogy a sikeres pályázás érdekében néha önmagát kellene jó hosszan dicsérnie, de az szekunder szégyenérzet nélkül nem megy. Mert vidékünkön úgy tartják, az öndicséret gyalázat, aztán ha az ember azon túl is tenné magát, hát ott vannak a haverek, akik csupa jóindulatból készek lennének hátát megveregetni, kaján vigyor kísértetében pedig hozzátenni a „jól van, Sanyikám, így kell ezt!-et.”
Muszka Sándor verseiben ott van a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje, annak a bizonyos decembernek Kézdivásárhelye, a vasárnap érkezett forradalom, a meggyalázott nők, a függönytartókból kihullt aranygyűrű, a tiszt, akinek nem jár kegyelem, a meglőttek, akiken csak akkor látszott igazán koruk, a tyúkvágást követően az erkélyről véresen csorgó víz látványa, a nagyszobába betett kályha, a mosófazékban forrt víz, az egymásután fürdés egyfajta szabadsága, a csavargyár, a nagyvizit hírére lombtalanul is kötözött almát termő fák groteszksége, a segélycsomag érkezése, a Coca-Cola íze, az autó alá gurult rágógumi megszerzése…
Nem könnyebb az állatoknak sem. Nem kap levegőt a kutya, vágóhídra kerül a ló, az illatos szénában született macska földhöz csapva végzi, nem lesz több napja a zöld füvet aznap kóstoló báránynak sem, a disznóra négyen törtek, vastag sugárban ömlött vére, a szalma pedig égett.
Muszkának a természetről sincsenek sokkal vidámabb történetei – a fa gyökértelen, a gyümölcs húsa férget táplál, a szilvafa árnyékban maradt, a kő hallgat, sarkcsontok alatt ropog a csótány – ám magunk részéről utóiratként csak annyit teszünk hozzá: ha az érdeklődő kézbe veszi az Idegen állatot, a sötét képek ellenére az embert nem fogja kerülgetni a depresszió.
