Munkaszerető, engedelmes. Ó, hogy szerette valamikor az anyja meg az apja! De a gazdái nem szerették. Kicsi volt még, de többet kellett dolgoznia, mint a felnőtteknek. Nappal annyi dolga volt szegénynek, hogy a vízhordás már éjszakára maradt. Messze volt a folyó, nehéz volt a vödör, nehéz volt a vödrök tartórúdja. Kicsi volt a leányka, alig vánszorgott a nehéz teherrel. A ruhája szakadozott volt, a lábán meg egy pár ócska tobork lötyögött. Amíg hazaért, sokszor letette a földre a nehéz vödröket, meg-megpihent egy kicsit, sóhajtozott meg sírdogált ott egyedül kint, a folyó partján, a hideg, szeles éjszakában. Nem volt élő ember, aki egy kedves szót szólt volna hozzá. Egyszer, amikor így csöndesen sírdogált, valaki a fejére tette a kezét:

— Ne sírj, kislányom! Gyere velem, nálam jó dolgod lesz! Nem kell vizet hordanod, nem kell nehéz munkát végezned, hanem játszhatsz a kis pajtásaiddal!

Hátranézett a kislány, és látta, hogy a Hold beszél hozzá, a Hold jött le érte, és hívta magához. És ő elment vele. Azóta nem hord vizet, hanem játszik, mint a többi gyerek. De a vízhordó rudat meg a vödröket felvitte magával a Holdra.