– Mennyi ajándék, mennyi meglepetés vár ma rám – gondolta –, csak lenne már öt óra! Ha én lennék az idő királya, megparancsolnám, hogy minden óra azonnal ötöt mutasson. És azt is, hogy minden nap a születésnapom legyen. Nem tennék mást, csak fogadnám a vendégeket és bontogatnám az ajándékcsomagokat. Pihenésképpen pedig tortát ennék – álmodozott magában.
Csakhogy a türelmetlenség nehéz súlyként kapaszkodott az óramutatókra: a percek ólomcipőt húztak, s olyan komótosan vánszorogtak, mintha alvajáró csigák lennének.
– Ha nem nyúlánkoznál erre-arra, hanem valami értelmes dologgal foglalnád le magad, gyorsabban telne a nap – jegyezte meg Anya sütés-főzés közben.
– Jó, akkor segítek neked – pattant Anya mellé Boldi. – Lenyalom a habverőt és a csokikrémes fakanalat, hogy könnyebben tudd elmosogatni.
Boldizsár úgy belejött a segítésbe, hogy alig bírta abbahagyni: a habverő és a fakanál után bedugta fejét a keverőtálba is, s olyan fényesre nyalta, hogy egy cicának is becsületére vált volna. Arca mázas lett, akár egy csibészképű csokoládétorta. De mielőtt még megmosakodhatott volna, megszólalt a csengő, és a ház megtelt vendégekkel.
– Boldog születésnapot! – köszöntötték a barátok, rokonok; alig győzte sorra venni a rengeteg ajándékot.
Bokáig állt már a legóban, amikor Nagymama feléje nyújtott egy könyvet.
– Fogadd szeretettel, és jól vigyázz rá. Én is kaptam valakitől, egyedi példány, igazi könyvritkaság.
Boldi abbahagyta a legózást, és kíváncsian lapozta fel a könyvet.
– Nincs benne semmi különös. Pont olyan, mint a többi meséskönyv – állapította meg.
– Csak látszólag – mondta Nagymama. – Ez olyan könyv, amiből, ha olvasod, szó szerint kiolvasod a mesét, s a végén üres marad...
– Akkor jobb, ha nem olvasom, csak nézegetem. Mire való lenne egy üres meséskönyv? – vágott közbe Boldi.
– Éppen az benne a pláne, hogy nem maradhat üresen – folytatta tovább Nagymama –, mert annak, aki kiolvassa belőle a mesét, másikat kell helyébe írnia.
Boldi hitte is, meg nem is, amit hallott. Amikor elmentek a vendégek, gyorsan kipróbálta, vajon nem csak megtréfálni akarta Nagymama? Ám kiderült, hogy igazat mondott. Az elolvasott sorok betűről betűre, szóról szóra tűntek el. A mese így szólt:
Volt egyszer egy fortyogó bogrács alatt lobogó tábortűz. E fahasábok, száraz ágak táplálta tűzbirodalom sokféle égőlénynek és égedelemnek volt a hazája. Benne lakott például a zsarátnokgyík, a széncinke, a szikrakötő, a hamupotámusz, a parázsdarázs, az izzó faparipa, a lángfiú és a lángleány.
A tűzrőlpattant lángleány kecsesen hajladozott, táncikált a tábortűz bal oldalán. Vörös haját messzire lobogtatta a szél. Mindeközben a tábortűz jobb oldalán a lángfiú epekedve hevült érte: szívében másik tűz, a szerelem tüze égett. Nyúlánkozott, ágaskodott, ahogyan csak tőle tellett, hogy a széles lángerdő fölött átpillantva csodálhassa szerelmét. Ám a lángerdő egy frissen tűzre vetett, gyantás fenyőfadarabnak köszönhetően hirtelen olyan magasba csapott, hogy végleg eltakarta a lángfiú elől kedvesét. A lángfiú szikrát szórt mérgében és fájdalmában. Végül tettre szánta el magát: izzó faparipájára pattant, és átügetett a lángrengetegen. Ám mire a túloldalra ért, a bográcsgulyás már megfőtt, és a Tábortűz-birodalom újabb fahasábok hiányában leégett. Nem maradt belőle más, csak Hamupotámusz.
A lángfiú és a lángleány ereje fogytán, összeölelkezve pislákolt még egy ideig, majd füstté válva felszállt az öröktűzű nap felé. Alakjukat máig is őrzi az ég azúrkékje.

(Forrás – Szőcs Margit: Boldizsár a repülő meseszőnyegen. Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2019)

A SepsiBookon a szerző a Gutenberg Kiadónál idén megjelent Teofil című kötetét mutatják be, a rendezvényre 6–11 éves diákokat várnak. A ma délután 14 órától szervezett beszélgetésen jelen lesz Kürti Andrea, a kötet illusztrátora is.