Ezúttal nehéz feladatra vállalkoztam, a tények vegyes tömegéből kell kimerítenem ennek a történetnek a valóságát. Az angol irodalom – rátéve az észak-amerikait is – bővelkedik a különös életutat megjárt neves szerzőkben, és ezeknek talán legérdekesebbje annak a három nővérnek a rövidre szabott életútja, akik egy anglikán paplakból váltak – sikeres regényeikkel – az irodalomtörténet kihagyhatatlan szereplőivé.
Charlotte, Emily és Anne Brontë egy hideg, lápos yorkshire-i vidék tágas paplakjában a XIX. század első évtizedeiben született egy ír anglikán lelkész korán elhunyt feleségétől. Az öt lány és az egyetlen fiú nevelését anyjuk halála után jólelkű nagynénjük vette át, valamennyiük megelégedésére. A két idősebb lány a nevelőintézetben járványos betegségben meghal, három húguk pedig az otthoni tanulást választja. Miközben az akkoriban megjelent angol regényeket olvassák, kialakítják saját regényeik vezértémáját és szereplőit. Regényterveiket egymással olykor tisztázó viták közepette beszélik meg, de számomra ma is talány, hogy viszonylag fiatalon, a világtól jórészt elzárt életet élve miképpen tudtak a történeteket és a személyek ábrázolását tekintve ilyen érett és maradandó műveket életre hívni.
Charlotte a Jane Eyre című (A lowoodi árva címmel is megjelent), Emily az Üvöltő szelek, Anne pedig az Agnes Grey regény írója. Ez a három könyv egyszerre jelent meg 1847-ben Londonban, álnéven (Currer, Ellis és Acton Bell írásaként). Sikerük kétségbevonhatatlanul jelentős volt (ami később írott regényeikre már nem mondható el), az érdeklődést az álneveket körüllengő titokzatosság is növelte.
Mindegyik regény magyarul is olvasható, szinkronizált filmek is vannak forgalomban, amelyeket meg lehet nézni a számítógépünkön. A restebbek szintén a számítógépen megtalálhatják a Jane Eyre-t hangoskönyvként is. Ennek a regénynek a sok elgondolkoztató megállapításából emelném ki a következőt: „Legtöbbször úgy van az életben, hogy ami után sóvárogva vágyakozunk, későn kapjuk meg.” A sürgető vágyat ifjú felnőttként előbb-utóbb mindannyian átéljük, ezért teszünk, vagy csak folyamatosan elképzelünk valamit, de a megvalósulás sokszor csak érettebb életkorunkban következik be. És egy másik idézet: „Ha már leromboltad a palotámat, ne építs helyette kunyhót, és ne tetszelegj a könyörületességedben, hogy ezt a hajlékot nyújtod át nekem kárpótlásul.” Lelki (és testi) értékeink egyedüli tulajdonosai vagyunk, ezek nem eladhatóak, nem kölcsönözhetők, csak a mienk. Azoknak, akiket nagyon szeretünk, megmutathatjuk belső világunkat is. De illően kell ezt értékelniük és megbecsülniük.
