A nacionálkommunista diktatúra idején bekövetkezett esemény egyedi volt Romániában. Jelentőségét az is megerősítette, hogy 1982 szeptemberében Nicolae Ceaușescu jelenlétében avatták fel azt a szobrot, amely a részben székelyek által is támogatott havasalföldi vajdának  állított emléket.

Talán a szobor ellen elkövetett merénylet nem is kapott volna akkora hangsúlyt, ha a robbanás közvetlen közelében tartózkodó Jánoska nem hal meg. Első, megválaszolatlan kérdés: miért volt ott? Hiteles válasz nincs rá. Mivel a fiú édesanyja, Vaszi Teréz rögtön az 1989-es rendszerváltozás után hozzánk, a Volt Politikai Foglyok Szervezetéhez fordult segítségért, a családdal és a Háromszék munkatársával, néhai Simó Erzsébettel hozzáláttunk kideríteni a Vaszi Jánoska halálát okozó tettes kilétét és megbüntetését elérni. Akkor még nem hittük, hogy többszöri utazással is járó, önként vállalt „nyomozásunk” eredménytelen marad.

A Securitate, ahol bizonyára választ kaphattunk volna a történtekre, „profilt váltott”. Ha az utódszervezete (a Costin Georgescu vezette SRI) segített volna, megspóroltuk volna számos, eredménytelennek maradó kezdeményezésünket. Ha a brassói táblabíróság vagy Nicolae Vasilescu főügyész segít a történtek idején született dossziéhalom áttekintésében, talán lett volna figyelmet keltő nyomozati anyag. A dossziékat láttuk, közelebbi megtekintésüket – hivatali titoktartásra hivatkozva – nem engedélyezték. Arra viszont volt gondjuk, hogy sajnálattal értesítsenek: letelt a 15 év, és az ügy a törvények szerint elavult, további nyomozás nem folytatható. Az addigi és azutáni hivatalos levelezés egy általam őrzött dossziéban megtekinthető. Bár a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnökeként vállaltam Simó Erzsébettel és Háromszék lapunkkal a felderítést, komolyabb tanúsítás hiányában nem hozhattam nyilvánosságra a kutatásaink során elhangzott neveket. Számos érdeklődő tudta, hogy titkot őrzök, és tudomásul vették, hogy a magam és családom érdekében a sírba viszem a megalapozatlan információkat.

Gyermekük elvesztésének tragédiájába Vaszi Teréz és János halálukig nem tudtak belenyugodni.

A továbbiakban az 1989-es változások után szabadabban nyilatkozó magyar nemzetiségű személyek, a volt Securitate vagy illetékes hatóságok tisztségviselőinek véleményére, valamint a Háromszékben annak idején több hosszú (néhai Simó Erzsébet és jómagam által jegyzett) cikkben is megjelent írásokra emlékeztetem érdeklődő olvasóinkat. Célom a jelenlegi ismereteink összegzése, az ügy lezárása előtti szemle és előzetes Vaszi Jánoska emlékművéhez.

***
Rab István volt megyei első titkár 1990. március 2-ai nyilatkozata szerint a merénylet „provokáció volt”. Ioan Hancheș volt megyei titkos­szolgálati főnök egy Benkő Leventének 1996-ban adott interjújában hasonlóképpen provokációról beszél; később nekem is alkalmam volt Hancheșsel beszélni, megerősítette a Benkőnek mondottakat. Aulich Sándor belügyi ezredes a Securitate parancsnoka volt a történtek idején, őt Simó Erzsébet írásából idézem: „A szobornak csak a farka rongálódott meg, s néhány márványlap a talapzatán, de a gyermeket darabokra szaggatta a robbanószerkezet. Az hamar kiderült, hogy egy aradi ébresztőórát használt a máig ismeretlen merénylő.” Majd tovább mondja: „Megeshet, de ezt biztosan senki nem állíthatja, hogy a belügyesek attól való félelmükben, hogy hibájukból az egyszerű, de hatásos éjszakai durranás helyett tömegszerencsétlenség történik, ODAKÜLDTÉK A GYERMEKET.”  (Újabb kérdésünk: Ki vagy kik küldték oda a gyermeket? Csak tudnia kellett a megyei „mindenhatónak”!) Fábián Károly sepsiszentgyörgyi ügyész mondja az újságírónak: pontosan emlékszik arra, hogy Mihalea tábornok vezette a meglepő gyorsasággal érkező bukaresti csapatot. Két hétig dolgoztak együtt, akkor átkerült minden a fővárosiakhoz. Már akkor tudták, hogy éjszaka helyezhették a ló farka alá a robbanó szerkezetet. Az akkori kivizsgálók ma már nem élnek. Popelniciu ügyész volt a kivizsgálással megbízva, ő találkozott volna Fábiánnal, telefonon hívta fel, de aztán ez a találkozó elmaradt.

Azt nem írom le, hogy a robbanás után kihallgatásra hurcolt számos gyermek, osztálytárs és más közelben lakó min mehetett át, mert jól tudom, milyen egy kihallgatás. Volt részem benne. Ez alkalommal is kihallgattak, ezt a személyes élményemet most írom le először.

A robbanás napján Bukarestben voltam, hivatali ügyekben kellett oda utaznom. Következésképp a robbanás idején a Bukarest–Nagybánya gyorson ültem. Hazaérkezésemkor a felbolydult város azonnal tudtomra adta a történteket. Mindenki a robbanást beszélte, az ismeretlen történés ilyenkor szokásos túlzásaival. Néhány nap múlva sor került az én kihallgatásomra is. Nem voltam gyanúsított, ez egyébként szóba sem került, de vasárnapi látogatóimról kérdeztek. Egy Marci keresztnevű csángó mozdonyvezetőt kísért el hozzám Szántó Andris volt idős kollégám néprajzos leánya. Kihallgatásomkor tudtam meg, hogy a csángó fiú nyilvántartott és gyanúsított (később rólam is tücsköt-bogarat összehordott besúgóként). A szemlátomást dühös ezredes előbb arról faggatott, hogy miért tekintik a kihallgatottak megrendezett és szekus provokációnak a történteket, majd a vasárnapon nálam megjelent csángó fiú és hölgy kísérője által az asztalomon látott könyvről érdeklődött. Zsigmond király élettörténete volt, magyarországi kiadás, írnom kellett róla románul, és ezt a sommás tartalmat be kellett vinnem a könyvvel együtt a dühös tisztnek. A továbbiakban nem zaklattak, de a város „jobb embereit” rendre kihallgatták.

Közben megtudtam, hogy a „pokolgép” egy piros zászlórúddal meg­támasztott konzervdoboz volt, amelybe a leginkább bányafeltárásoknál használt robbanóanyagot tettek, és az egészet egy aradi órához időzítették, amely azonban nem éjszaka robbant fel (román gyártmány!), hanem a gyermek érintésére elsütötte a robbanótöltetet.

Tisztelt olvasóim, ennyit a vitéz vajda késői ellenségeiről. Azt már csak a kolozsvári Mátyás király szoborcsoportját utánzó bukaresti szobrász tudja, hogy miért volt szükséges megtámogatni Mihály vajdát még egy székely vitézzel is.