Megéltük mi is, más népek és nemzetek milliói is meg a nemzeti vagy nem nemzeti szocializmus dühöngő, gyilkos orgiáját. Ezt a pusztítási műfajt nevezhettük és nevezhetjük holtában is, ma is kedvünk és kedvetlenségünk szerint. Nem kezdem és nem is folytatom azon túl, hogy egy ősmagyar mondás szerint „egyik sem jobb a Deákné vásznánál”.
Mostanában nem láttam ilyen csodálatos magyar nemzeti ünnepen a magyar kormányváltást. Akinek magyarnak, csontjai védelmében a bőr alatt még volt hely reménynek, magyar nemzeti tudatnak és önismeretnek, még a lélegzetet is repesve vette. Magyar győzelem ez a javából, mondom én, és teszem is hozzá, mert hiszen ott a helye, ahol az idegenség is a magyar nemzettel szavazott. Na, vonatkozzék ez ránk, akik egykor Magyarország lakosai voltunk. Szászok, németek, akik a rettenetes Trianon után Romániába kerültek, csatolódtak az Európában elhangzott és megteremtett nagyhatalmak iga-rendszerében.
Hogy mi köze a nemzeti, kisebbségi szocializmusnak a nemzeti tudathoz, azt mi is, más népek is megélték röhögve és káromkodva, profitálván, hasznot húzván évtizedekig mindabból, amit az elvtársak megparancsoltak „a nép és nemzet” javára gurgulázván rekedésig, meg a börtönajtó döndüléséig.
El nem feledhetjük, micsoda kárt tettek országok, népek, a szocializmus nevében cselekedvén a saját hasznukra. Romániában ma is áll a bál, de nem nekünk szól ám a nóta. Eleven, román nemzetiségi körökben az erkölcsi fénytörés ma is szakadékokba, sáncokba vezeti a magyar szekereket. Igaz, sem Marxék, sem Sztálinék... Jaj, nehogy kifelejtsem e nemtelen fölsorolásból Rákosi Mátyásékat. Nem mímelek nemzetes névsort ide, hogy a névsort helyesbíteném az utódok s mai hasonszőrűek vigasztalására.
Ami nemzeti volt, legalábbis annak vala nevezve, mind gyanús Erdélyben is, el a mai áldott szent napig. Nemzeti könnyekkel voltak tele ünnepeink, börtönbe kerültek papjaink jó néhányan, mert a tiltott magyar nyelven beszéltek szószéken. Székelyudvarhelyen is volt egy ilyen „tábor” az úgynevezett felszabadulás, azaz a szocializmus legelején. Utána is, másutt. Nemzeti könny és fogház a hálaadás napján is. Ez ám az emlék, babám!
Jó pár évvel ezelőtt még a „magyar nemzeti vagyonból” emelték ki a magyar papokat, mert a román nemzeti nemesek féltették a szocialista román demokráciát a lelkipásztorainktól. Uram, ne hagyj el! Az is megtörténhetett Erdélyben, betiltotta a román kommunista hatalom a csíksomlyói búcsút. A Búcsú a szeretet jövetelének köszöntése.
Emlékezem, remeg a szívem és a két kezem.
