Cserna-Szabó András savanyú tokányként vagy szűk levű csorbaként határozta meg a beszélgetés hátterében méretes bográcsban rotyogó, illatozó vetrecét, melyet ezúttal marhahússal készítettek, a Kövi Pál híres szakácskönyvében leírt recept szerint: a húst előző nap tejjel, majoránnával, gyömbérrel bepácolták. Paprika nem került az ételbe, csak hagyma, sárgarépa, fehérborral főzték és tárkonyecetet is adtak hozzá. Megjegyezte, régen Debrecenben a kollégiumban népszerű ételnek számított, feljegyzések szerint a pénzesebb diákok cipó mellé vagy abba mérve fogyasztották.

Irodalmi szakácskönyvek

Az Erdélyi lakoma eredeti és újabb kiadása kapcsán Cserna-Szabó András felidézte, az első Kriterion-kiadás 1980-ban jelent meg Bukarestben, majd keletkezéséről is mesélt. A hetvenes években a New York-i sztárvendéglős Kövi elkezdett visszajárni Erdélybe, s összegyűjtötte az addigra szinte már elfeledett gasztronómiai kultúrkincset. Hangsúlyozta, nagyon sokszínű, sokvallású, soknemzetiségű kultúrkincsről van szó, benne székely, magyar, román, szombatos, szász, zsidó, örmény receptekkel, melyek akkorra már szinte eltűntek. Jelezte azt is, a közhiedelemmel ellentétben Kövi Pál nem erdélyi, hanem észak-magyarországi származású volt, 1940 és 1944 között járt mezőgazdasági főiskolára Kolozsvárra, itt szeretett bele az erdélyi konyhába. A New York-i The Four Seasons vendéglő alapítója volt, ahol sok híresség, a gazdasági, művészeti és politikai elit számos tagja megfordult. Érdekes adalékkal is szolgált: miközben a recepteket gyűjtötte, Kövi különféle amerikai elektronikai cikkekkel kenyerezte le a helyi pártvezetést Kolozsváron, Marosvásárhelyen, s ennek híre eljutott Ceaușescuhoz is, aki megtiltotta, hogy a könyv Magyarországon megjelenjen. Ezért jelent meg Bukarestben, és csak kevéssel a rendszerváltás előtt adhatták ki azt Magyarországon – hangzott el. Cserna-Szabó elmondta, az eredeti kiadás koncepciójához igazodva jelentették meg az Erdélyi lakomát újratöltve: a recepteket változatlanul megtartották az új kötetben is, a szerzők pedig olyan mai magyar írók, akiknek egyszerre van kötődésük a gasztronómiához és Erdélyhez is. Így jött létre egy új irodalmi szakácskönyv.

Nyáry Krisztián úgy vélte, Kövi az utolsó pillanatban szedte össze a szász, az örmény, az erdélyi zsidó konyha receptjeit, hiszen ezek jobbára csak a családok emlékezetében éltek. „Ez egy időkapszula is, mert amikor eltűnik egy kultúra valahonnan – asszimilálódik vagy erőszakkal eltüntetik –, akkor először a nyelv, a vallás szublimálódik, a konyha azonban, amit az emberek az ízlelőbimbóikban még őriznek, még generációkig megmarad. Ezt a pillanatot kapta el Kövi, az pedig, amit leírt, még évszázadokig megmarad” – fogalmazott.

Darida Benedek megjegyezte, családja egyik fele erdélyi gyökerű, nagymamája, aki 1920 után települt át Szeged és Szentes környékére, magával vitte főzési tudását is. „Amikor először ettem Cserna Bandival a Királyhágón egy olyan menüt, amit azóta többször megismételtünk – miccs és pacalcsorba –, akkor rögtön olyan élményem volt, hogy igen, én ezt valahonnan ismerem” – idézte fel.  

Mint a beszélgetésen elhangzott, bizonyos értelemben ezeknek a recepteknek egy része már kultúrtörténet. „Mi a funkciója egy ilyen könyvnek? Szakácskönyv? Kultúrtörténet? Nemzeti emlékezet? Melyik polcra tegye az ember?” – vetette fel Nyáry Krisztián. Cserna-Szabó András rögtön azt javasolta, „legyen egy polca az embernek, ahol irodalmi szakácskönyvek sorakoznak, például Lénárd Sándor vagy Alexandre Dumas könyve”. Rámutatott, az irodalmi szakácskönyvet mint műfajt a nagy francia regényíró találta ki, aki bár elég sok sikerkönyvet írt, fő művének mégis szakácskönyvét tekintette. Ebben csak recept háromezer van – hangzott el, és tulajdonképpen a francia konyha 1860-as évekbeli állapotának összefoglalója ez a könyv. A műfaj egyébként megjelenik a magyar irodalomban is, elsőként az Emma Asszony (aki mögött tulajdonképpen Ignotus Hugó állt), s a harmincas években egyik csúcspontja az Ínyesmester szakácskönyve lett. „Azért kell életben tartani a Kövit, az Ínyesmestert, mert egyszer talán lesz egy olyan élő magyar gasztronómia, ami meg akar újulni” – vélekedett Cserna-Szabó András. Megjegyezte, „hogy a magyar irodalom ennyire erős gasztronómiában, annak is köszönhető, hogy a 19. század második felében, a 20. század első felében az irodalom társasjátékként működött, nem magányos bozótharcosok művelték: a Nyugatot a New York Kávéházban szerkesztették, mindenki valamilyen vendéglátóipari egységben ült: Krúdy és Ady kocsmában, Kosztolányi kávéházban. Az emberek folyamatosan egy vendéglátóipari térben élték az irodalmi életüket is, ezért aztán hihetetlen gasztronómiai gazdagság van az említett időszakban a magyar irodalomban”, annak ellenére, hogy az említettek közül senki nem tudott főzni – tette hozzá.

Szakácskönyv Piadinából

Nyáry Krisztián azon kérdésére, hogy az irodalomnak mennyire része a gasztronómia, Darida Benedek szolgált válasszal. Elmondta, három éve foglalkozik a világ első nyomtatott szakácskönyvének magyarra fordításával. Szerzője Bartholomaeus Platina (eredeti nevén Bartolomeo Sacchi), aki Piadinában látta meg a napvilágot, s író, pápai tanácsadó is volt. Az ő munkája az a szakácskönyv, amelyet az első nyomtatott szakácskönyvként tartanak számon. Darida szerint „izgalmas” ebben a történetben, hogy a gutenbergi biblia kinyomtatását követően (1455) ez a szakácskönyv a második könyv, amely nyomtatásban megjelenik 1471-ben. Úgy vélte, ezzel tulajdonképpen elindul egy teljesen új kultúra, amelyben a könyvek a tudás átadásának a fő eszközeivé válnak, és a biblia után 15 évvel megjelenik egy profánnak gondolt műfaj. „Ha ez ennyire fontos, hogy a biblia után rögtön kell egy szakácskönyv is ebbe a születő új kultúrába, akkor azt gondolom, hogy igen, önazonosságunk része, hogy foglalkozunk vele, beszélünk róla, hogy mit és hogyan eszünk, hogyan készítjük el az ételeket” – fejtette ki.

Ősi és nem is annyira ősi magyar ételek

Miközben beszélgetőtársai gyakran rápillantottak, belekavartak az illatozó vetrecébe, Nyáry Krisztián kitért arra is, hogy az ősi magyar ételként számon tartott fogások jelentős része a 19. században született. Cserna-Szabó András válaszában rámutatott, az ősi magyar ételként ismert fogások nagy része tulajdonképpen az 50-es években készült, ilyen a brassói aprópecsenye vagy a Jókai bableves is. Egy akkori direktíva szerint a séfeknek kötelező volt kitalálni ételeket és azokat egy bizonyos minisztériumnak bemutatni. A brassói aprópecsenye a Mátyás pincében készült legelőször, ahová a pártelit és a nagy színészek jártak – mesélte. Húsínség volt, egy reggel a szakács pedig több mint ezer malacfarkat kapott, amivel nem tudta, hogy mit kezdjen. „Ezért lefőzte a zsíros, bőrös, nagyon pici húsos részt a farkokról, megpirította zsíron, hagymával, összekeverte sült krumplival, becsukta a szemét, rábökött az ujjával a térképre: Brassó – és így lett brassói aprópecsenye” – vázolta az író. Megjegyezte azt is, hogy bár nagyon sok ételről derül ki, hogy a 19. századból származik, a kolozsvári káposzta azonban 1695-ben jelenik meg az első, Kolozsváron nyomtatott szakácskönyvben, melyben a második recept nem más, mint a töltött káposzta.