A felmérés

A 2019 júliusa és októbere között zajlott terepmunka keretében olyan településeken végeztek kérdőíves vizsgálatot és készítettek interjúkat, ahol a magyar lakosok aránya meghaladja a 20 százalékot. Az eredmények azt mutatják, hogy a kétnyelvű kommunikáció megvalósításának a költségei számottevőek, ezért méltánytalan, hogy ezeket kizárólag a helyi önkormányzatok viselik. Ráadásul sok közülük rejtett költség, mert az önkormányzatok nem könyvelhetik el a nyelvi jogaink érvényesítéseként.

A felméréshez nyolc különböző helyzetben lévő, nagyságú és etnikai arányokkal rendelkező települést választottak ki: Hargita megyéből Gyergyócsomafalva és Gyergyóremete, Kovászna megyéből Sepsiszentgyörgy, Kolozs megyéből Türe és Kalotaszentkirály, Fehér megyéből Torockó, Bihar megyéből Nagyszalonta, Szatmár megyéből pedig Vetés került be az elemzésbe.

A költségeket természetesen megbecsülték, és azokat a területeket emelték ki, ahol a kétnyelvűség érvényesítése a közigazgatásban többletköltséget jelent.

Informálni a lakosságot

A legjelentősebb költség egyértelműen az anyanyelvű tájékoztatáshoz kötődik. A legnagyobb – és a legtöbbször megspórolt – költség a tanácsi határozatok, illetve tervezetek fordítása, amely mellékletek nélkül is elérheti a 100 ezer lejt évente. Ez a település méretének függvényében nagyon változik, hiszen egy kis település helyi tanácsa évente átlag 30, egy nagy, százezres város tanácsa évente 430 határozatot hoz. Nem beszélve a bizottsági ülések dokumentumairól, amelyeket még egy nagyobb önkormányzat esetében sem fordítanak le. Az is pluszköltséggel jár, hogy az önkormányzat szakszerű tolmácsolást biztosítson a helyi tanács ülésein. A felmérés szerint ennek megléte egyértelműen az önkormányzat méretétől és anyagi lehetőségeitől függ. Míg Sepsiszentgyörgyön évek óta használnak tolmácsgépet, a vidéki önkormányzatok elsöprő többségében ez elképzelhetetlen.

Más tájékoztatási kötelezettségek területén – események, információs táblák stb. – is jelentős összegeket emésztene fel a többnyelvűség, így ez főként a 20–40 százalékos arányú kisebbségi településeken elmarad. A  kétnyelvű helységnévtáblák átlagosan 70 százalékkal kerülnek többe, mint az egynyelvűek, ám a polgármesterek rendszeresen alulbecsülték, 40–60 százalékosra tették ezt a külön kiadást. A közintézmények feliratozása kétszer, egy kétnyelvű közúti irányjelző tábla pedig háromszor annyiba kerül. A különböző fejlesztési projektek előírják, hogy a beruházásokról legalább két kültéri táblán kell tájékoztatni a lakosokat, de a költségvetésekben nem szerepel plusz két tábla a kisebbség nyelvén. Ha a település vezetői a kisebbségi lakosokat anyanyelvükön is tájékoztatni szeretnék, akkor ez beruházásonként 1400 lejjel terheli a helyi költség­vetést.

Az elemzésben fontos helyet kaptak a kétnyelvű táblák – az utcanévtábláktól a közlekedési táblákig –, hiszen ennek nem csak anyagi, hanem szimbolikus értéke is van. A legköltségesebb e tekintetben a kétnyelvű utcanévtáblák elkészítése és kihelyezése, amelyek pluszköltsége a városok esetében akár 50 ezer lejre is rúghat. A helységnévtáblák sem olcsóak, a pluszköltség több ezer lejre is rúghat, arról nem beszélve, hogy a vandalizmus miatt többször is cserélni kell. Jóval nagyobb terhet rónak az önkormányzatokra a kétnyelvű útjelző táblák, hiszen ezek száma akár százas nagyságrendű is lehet, egy-egy „többbetűs” jelzőtábla pedig több százlejes pluszköltséget jelent. Hasonló a helyzet az intézmények kétnyelvű névtáblája esetében. Ezek előállítása összességében akár több tízezer lejes költséggel jár.

A hivatalos okiratok, illetve formanyomtatványok lefordítása terén talán még nagyobb a hiány, itt a román nyelvet nem ismerő lakosoknak inkább segítenek a kérvény megírásában vagy az űrlap kitöltésében, mint hogy megfelelő (esetünkben magyar) formanyomtatványokat készítsenek – állapítják meg a szakemberek. Arról nem beszélve, hogy a kézzel írott kérvények alig 10 százalékát fogalmazzák meg anyanyelven. A hivatalnokok így mentesülnek a munka egy részétől. A román nyelvű kérvényekre elég, ha románul válaszolnak, a magyar nyelvűekre pedig mindenképp kétnyelvű választ kell adni.
 

A törvény mint mankó

Az új közigazgatási törvényben amúgy több olyan gyakorlati előírás található, amely könnyítené a kétnyelvűséget, illetve annak finanszírozását. Ám még mindig nem jelentek meg a törvény alkalmazási szabályai, így e tekintetben a régi gyakorlat a mérvadó.

A 2001-es törvény végrehajtási szabályzata még 523 olyan önkormányzatot nevesít, ahol biztosítani kell valamelyik nemzetiség nyelvi jogait a közigazgatásban, vagyis a hazai közigazgatási egységek közel hatoda van ebben a helyzetben. Azokon a településeken magától értetődő a magyar nyelv használata a közigazgatásban, ahol a magyarok aránya meghaladja a hatvan százalékot, állapítják meg a szakemberek, ám az írásbeli használat még itt is elmarad a szóbelitől. Írásbeli tájékoztatásra a települések harmada használja a kisebbségek nyelvét ott, ahol egyébként ez kötelező volna, míg a települések bejáratait, közintézményeit több mint 90 százalékuk feliratozta a nyelvhasználati követelményeknek megfelelően.

Zörgessenek

A tanulmány következtetésében a szociológusok egyértelműen fogalmaznak: minél több pénzt tudnak az önkormányzatok arra szánni, hogy megkönnyítsék az ügyintézést a kisebbségi nyelveken, annál bátrabban fognak élni a polgárok is a nyelvi jogaikkal. Jelenleg ugyanis inkább nem érvényesítjük a nyelvi jogainkat a közigazgatásban, ha az hosszabb ügyintézést jelent vagy kockáztatja az ügyünk sikerét, ha anyanyelvünkön szeretnénk intézni.

Ugyanakkor a kutatók a költségek nagysága miatt igazságtalannak tartják, hogy ezek kizárólag a helyi önkormányzatokat terheljék. De úgy vélik, a központi finanszírozás érdekében a polgármestereknek kell nyomást gyakorolniuk, mert őket kötelezi a törvény a kétnyelvűség gyakorlati teendőinek
elvégzésére.