Hát, egyszer a fagylaltkirály palotát építtetett Bologna városában, a főtér kellős közepén, mégpedig csupa fagylaltból. Messze földről sereglettek oda a kisgyerekek, hogy megkóstolják. Tejszínhabból volt a cserepe, cukrozott gyümölcsből minden kéménye, a kéményfüst meg vattacukorból. Minden egyéb fagylaltból volt: fagylaltfalakon fagylaltkapuk nyíltak, s odabent fagylaltbútorok álltak.
A legkisebb gyerek egy asztal alá mászott, és egyenként elnyalogatta az asztallábakat, mire az asztallap rázuhant, lepotyogtak róla a tányérok, amelyek csokoládéfagylaltból voltak – azok ízlettek a legjobban.
A portás egyszer csak rémülten látta, hogy olvadozik az egyik ablak. Ugyanis táblája éppen eperfagylaltból volt, és rózsaszín patakocskákban csörgedezett lefelé.
– Gyorsan! – kiáltotta a portás. – Gyorsabban!
Erre mindenki még buzgóbban nyalogatott, hogy a palota
egyetlen cseppecskéje se vesszen kárba.
– Karosszéket! – rimánkodott egy vén anyóka, akinek már jártányi ereje se volt. – Karosszéket egy szegény öregasszonynak! Párnázottat kérek, ha lehetséges.
Egy jószívű tűzoltó máris futott, és hozott neki egy karosszéket, tejszín- és pisztáciafagylaltból, vaníliafagylalttal kipárnázva. A szegény öreg anyóka boldogan kezdte nyalogatni a karfáját.
Csodálatos nap volt ez, s a doktor bácsik bámulatára aznap senki se csapta el a hasát.
Csakhogy egy telhetetlen kislány nekiesett a fagylaltkirály narancsfagylalt-koronájának, s azt is elnyalogatta. Oda lett a királyság. Nem volt többé, aki fagylaltpalotát építtessen.
Azóta is, valahányszor a gyerekek fagylaltért nyafognak,
a mamák meg a papák így sóhajtoznak:
– Hej-haj, neked is egy egész fagylaltpalota kellene, mint az a bolognai! De olyan csak egyszer volt.
