Farcádi Botond
Az elmúlt évek gyakorlata azt mutatja: Romániában hosszú távon nem igazán működőképesek a koalíciós kormányok. A jobboldali pártok híresek voltak arról, hogy nagyon hamar képesek egymásnak esni és szakításra vinni a dolgot, a szociáldemokratáknál párton belül is komoly politikai hagyományai vannak az ellenfél hátba döfésének, de a legfőbb politikai erőket egy tető alá hozó nagykoalíciók is rendszerint igen rövid időn belül felbomlottak. Ilyen előzményekhez képest a mostani szociáldemokrata–liberális–RMDSZ hármas fogat élettartama már most várakozáson felüli – ha lehet ilyet mondani bő fél év után –, tavaly ősszel sokan azt is kétségbe vonták, egyáltalán ez év februárjáig egyben marad-e az egyébként ugyancsak koalíciós válság nyomán hivatalba került kabinet.
A viszonylagos politikai stabilitás azonban a legkevésbé sem érződik a kormányzás minőségében: a válsághelyzet által megkövetelt bátor vagy kevésbé szokványos döntések hiányoznak, reformtervekről szó sincs, de még a mindennapi, folyó ügyek rendezése is túl sokszor bizonyul megoldhatatlannak az amúgy már-már példátlanul nagy parlamenti többséggel rendelkező, tehát papíron igencsak erősnek számító kabinet számára. Az igazán kemény odamondások, üzengetések, a folyamatos szurkapiszka talán nem annyira jellemző a mostani nagykoalícióra – mindez azonban nem annak a jele, hogy a fontosabb ügyeket megtárgyalják és konszenzusra jutnak, sokkal inkább azt látjuk, hogy elodázzák a döntéseket. Szembetűnő e jelenség az adótörvénykönyv tervezett módosítása, illetve az üzemanyag árának emelkedése okozta válság kezelésében is.
A szociáldemokraták valósággal sziporkáznak e témában, s bár javaslataik között vannak megfontolásra érdemesek, ötleteik egy része vegytiszta populizmus, ami mögött aligha áll épeszű közgazdasági elgondolás. Fizessenek több adót a jól keresők, kevesebbet a kis jövedelműek, szabályozzák hatóságilag az üzemanyag árát – a szociáldemokraták gazdasági programja egyszerű, vonzó, csak nem biztos, hogy olyan könnyen megvalósítható a költségvetési egyensúly fenntartása mellett. Hasonló kártyákkal, csak más rétegeket célozva játszanak a liberálisok: a már csak papíron létező egykulcsos adórendszer ádáz védelmezőinek szerepében pózolnak, s a vállalkozók érdekeire hivatkozva elutasítanak mindenféle társadalmi szolidaritási kezdeményezést. Az RMDSZ is igyekszik átvinni a maga ötleteit – a döntő szó azonban a két nagy párté. Mintha kampányidőszakban lennénk, amelyben a versenyzők ismertetik elképzeléseiket, gazdasági programjukat, víziójukat az ország jövőjéről.
Csakhogy eme alakulatoknak most elsősorban nem kampányolniuk kellene, hanem kormányozniuk, mégpedig nem egymás ellenében, hanem együtt – ez pedig láthatóan sokkal nehezebb, mint a tét és következmények nélküli ígérgetés, a szájkaraté. Most üt vissza igazán az, hogy a nagykoalíció létrejöttekor nem elvekben és programokban állapodtak meg a felek, hanem tisztségeken, pénzen, hatalmon osztozkodtak. Most van ugyan némi politikai stabilitás, van nagykoalíciónk is, de ahogy sokasodnak a megoldásra váró gondok, úgy lesz egyre nagyobb a tanácstalanság is a hatalom berkeiben.
