Gyermekként kacérkodott a rajzolással, festéssel, ötödik osztálytól leigazolt szertornász volt, sokáig edzőnek készült, mégis az orvosi hivatás mellett döntött. Negyvenkét évnyi szolgálat után dr. Márton Ildikó Antónia június elsejétől átadta sepsiszentgyörgyi családorvosi praxisát egy fiatal brassói orvosnőnek. Amatőr fotósként, természetjáróként ellenben legfeljebb csak annyi változik az életében, hogy ezentúl több időt tud szentelni eme két hobbijának. A napi rendelést abbahagyó orvossal a rendszerbeli változásokról, a családorvosi rendelők átadásának általános jelenségként észlelt nehézségeiről, a krónikus orvoshiányról beszélgettünk.
Amikor a fára mászós, csatangolós gyergyószentmiklósi gyermek a családi könyvespolcokról válogatott magának olvasnivalót, mesék helyett leginkább lexikonokat, orvosi szakirodalmat talált, ezek voltak számára a képeskönyvek. Nagyapja és édesanyja orvosi könyvtárában, édesapja biológiakönyvei között sok érdekeset talált, s ha nem is értette, lefoglalta ezek lapozgatása. Ötödik osztálytól heti hat szertornaedzésre járt, ami minden szabad idejét lefoglalta, a vakációkat az edzőtáborok töltötték ki. A csapattársaival együtt töltött időt máig nagyon értékesnek tartja, orvosként is a csapatmunkát tartaná a legeredményesebbnek, de azt tapasztalta pályája során, hogy mindenki egyedül dolgozik, nincs kellő kommunikáció az orvosok között, pedig ha a betegek érdekeit nézzük, ez elengedhetetlen lenne.
A körorvos
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen szerzett diplomával 1980-ban kezdte az orvoslást, némi gyakornokoskodás, ideiglenes kihelyezések, áthelyezések, versenyvizsgázás után 1985 decemberében indult sepsiszentgyörgyi körorvosi tevékenysége.
– Közel tíz esztendőbe telt, mire úgy éreztem, hogy orvosként elkészültem, mert ez nagyon szerteágazó szakma, mindenhez kell értened egy kicsit, minden szakterülethez hozzá kell szólni. Ez nagyon sok utánaolvasást, tanulást igényelt, évekig forgattam éjszakába nyúlóan a szakkönyveket. Idő kellett, hogy a gondolkodásomba beleépüljön az ismeretanyag, és figyeljek az egész emberre, a pszichéjére, a társadalmi, járványtani dolgokra, összefüggésekre, mindez az orvosi gondolkodás része. Évtizedekig úgy mentem a munkába, mintha egy hadjárat lenne, és minden csatát meg kellene nyernem, annyira maximálisan próbáltam elvégezni a munkámat – és persze szerettem is.
Az átszervezés
– Az 1999-es átszervezésről, amikor az alapellátásban dolgozó orvosoknak vállalkozóvá kellett válniuk, dr. Márton Ildikó azt mondta, ez a régi szerkezet átgondolatlan és előkészítetlen szétverése volt, ami semmi jót nem hozott. Miért is?
– Nem voltunk felkészülve arra, hogy vállalkozók legyünk. Arra képeztek ki, hogy kizárólag a betegellátásra összpontosítsunk. Egy családorvosi rendelő szervezésének, működtetésének, vezetésének ellenben sok ága-boga van. Míg a körzeti rendelőnél az orvos alkalmazott volt, adott hatáskörrel, és semmi más nem számított, csak az orvos-beteg kapcsolat, a családorvosnak mostanra rengeteg adminisztrációs teendője is lett. A rendszerbe bekerült a pénzközpontúság, a rendelőt az egészségbiztosítási pénztárral kötött szerződés alapán kell működtetni, de arra nem volt felkészülve senki, hogy üzletember legyen.
– A váltást orvos és páciens egyaránt negatívan élte meg, az adminisztrációs teendők miatt nem jut kellő idő és odafigyelés a betegre, úgy tűnik, futószalagon történik az ellátás. Ez hogyan csapódott le a mindennapokban?
– A Sport utcában rendeltem, korábban ezernyolcszáz feliratkozott páciensem volt, sokan elmentek külföldre. Néhány éve nyugdíjasként dolgozom, ezért nem írtam fel újakat, mert készültem arra, hogy átadom vagy eladom a praxist, így az állomány lecsökkent ezerháromszázra, köztük sok a krónikus beteg. Ahhoz, hogy kellőképpen tudjak a beteggel foglalkozni és ne vegye el az időmet a sok papírmunka, két asszisztensnővel dolgoztam, ami a bevételt tekintve nagy luxus volt. Egyikük a számítógépen követte, amit kellett, a másik a kórlapokat vette elő, vércukrot, vérnyomást mért, vizeletmintát ellenőrzött tesztcsíkkal, így nekem csak a betegre kellett figyelnem. Volt EKG is nagyon sok éven keresztül, tehát egy minikivizsgálást tudtam elvégezni helyben.
Aztán jött a koronavírus-járvány, és családorvosként úgy működtünk, mint egy diszpécserszolgálat, a betegek inkább telefonon mondták el bajaikat, küldték a fényképeket kullancscsípésről, tüszős mandulagyulladásról, csalánkiütésről, beszélgetés alapján nyomoztunk, miről is van szó, mit kellene tenni.
Hatáskör, megbecsülés
– Gyakran egy küldőpapírért is sorban kell állni a családorvosnál, habár bizonyos középsúlyos esetekben lenne hozzá annyi tudása, hogy ő kezelje a pácienst. A hatásköre korlátozott, amit sok családorvos az elismerés, a megbecsülés hiányaként él meg. Mi az igazság ebben a kérdésben?
– Nem elég a szakmai hozzáértés, azzal tudni kellene élni, de sok mindenhez a családorvosnak nincs joga. Nem küldheti el a beteget szakvizsgálatra, laboratóriumba annyiszor, ahányszor jónak látja, nem írhat fel bizonyos gyógyszereket, nem változtathat gyógyszeradagokat, ha úgy ítéli meg, hogy az a beteg javára lenne, nem adhat annyi betegszabadságot, mint ami szerinte a beteg gyógyulásához, felépüléséhez szükséges. Hiába van meg a tudás, ha ki vagy szolgáltatva egy rendszernek, meg van kötve a kezed. Nagyobb szabadság kellene, nagyobb döntési jog, lehetőség.
– A jelenlegi orvosképzés felkészíti a hallgatókat arra, hogy átfogó tudásuk legyen? Ha a rendszer nagyobb hatáskört biztosítana a családorvosoknak, tudnának élni a lehetőséggel?
– A képzéssel nincs nagy baj, de ez a szakma annyira szerteágazó, hogy a gyakorlatban több időt kellene tölteni ahhoz, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, hogy a fejben rend legyen. Szükség lenne egy országos nyilvántartásra, hol üresednek meg családorvosi helyek, ha a fiatal végzős kiválaszthatná a neki megfelelőt, és néhány évig együtt dolgozhatna az orvossal, megismerhetné a betegeket és a rendelő működését is. Ez volna az ideális.
Kiöregedés, krónikus orvoshiány
– Évek óta figyelmeztet az országos orvosi kamara és a családorvosok szakmai szövetsége, hogy olyan mértékű az orvoshiány és az elöregedés, hogy veszélyben van az egész alapellátás. Egy nemrég közzétett adat szerint az elmúlt tíz év alatt kétezerrel csökkent az egészségbiztosítóval szerződésben lévő családorvosok száma, négyszáznál több közigazgatási egységben nincs családorvos, ezer közösségben pedig kevesebb, mint ahányra szükség lenne. A jelenlegi közel tízezer családorvos 47 százaléka elmúlt 61 éves, néhány éven belül nyugdíjba vonulnak, és nincs utánpótlás – kongatják a vészharangot. A legrosszabb helyzetben lévő öt megye, Tulcea, Vrancea, Szilágy és Călărași mellett ott van Háromszék is. Mit kellene tenni?
– A 6+4 éves képzés nagyon hosszú, lehetőséget kellene teremteni, hogy az alapképzést végző fiatal a szakképzés alatt szerződést kössön a praxis utólagos átadása érdekében, és ehhez állami anyagi és lakástámogatásra lenne szükség. Bár a törvény szerint lehetőség van a praxis eladására, amelynek értékét a betegállomány, a rendelő bevétele és egyebek határozzák meg, nem tartom túl etikusnak ezt a fajta üzleti szemléletet akkor sem, ha a nyugdíjba vonuló családorvos az elmúlt évtizedek alatt rengeteg pénzt és munkát fektetett bele, hogy a praxisa jól működjék, ezt az államnak kellene valamiképpen támogatnia. Jómagam nem tudtam eladni, számomra az volt a fontos, hogy megbízható kollégának adjam át. Sikerült is, ellenérték nélkül. Az illető januártól június elsejéig bejárt a rendelőbe, megismerkedett a betegekkel, s bár román anyanyelvű, az asszisztens segítségével, remélem, jól boldogul az idősebbek körében is. Időközben az egyik asszisztens átment egy másik rendelőbe, ezért utódom egy segítővel dolgozik, az órarend marad a régi.
Anya, orvos, természetjáró
– Úgy döntött, abbahagyja a napi rendelést, és két hobbijának, a természetjárásnak és a fotózásnak szentel több időt. Ez a döntés az elfáradás, a szakmai kiégés miatt vagy egyszerűen az „énidő” megélésének vágyából született?
– Amikor a gyermekek elkerültek otthonról, saját útjukat kezdték járni, kerestem valamit, ami által feltöltődöm. A fiamtól kaptam egy fényképezőgépet, és azzal kezdtem fotózni, jó kikapcsolódásnak bizonyult, most már hobbiszintre emelkedett. A Mohos Fotóklubba járok 2009-től, részt veszek az éves kiállításokon és a helyi rendezvényeken. Nem érzem kiégettnek magam, nem a szakmával, nem a betegekkel van bajom, hanem annyira megváltozott a helyzet, a hatáskörünk, hogy nekem ez már nem tetszik. Nem szeretem, amit tennem kell, mert ha nem dönthetek a józan eszem, a tudásom szerint, akkor ez már túllép szakmai komfortérzésemen. Amit elvárnak tőlem, azzal szakmailag nem értek egyet, az nekem nem kell.
Szeretem a természetet, a növény- és állatvilágot, de továbbra is érdekel az ember. Most marad a fényképezőgép és a természet, a hegyek és az általuk nyújtott harmónia keresése, megtalálása. Ehhez fogható feltöltődést aligha kínálhat bármi egyéb.
