Nyomorukban a szegény ember felesége elhatározta, hogy boszorkányságot tesz. Hét napig háltatta a lányát az eresz alatt egyetlen törülközőjükön, aztán föltette a törülközőt a kötélre, és elkeseredésében fejni kezdte, mint a tehenet.
Eleinte víz csöpögött a törülközőből, de később igencsak szaporázta a tejet. Úgy folyt, mint a Báta vize.
Főzött is estére a szegény asszony olyan kondér tejes kását, hogy a szomszéd kutyája is megúszhatott volna benne. Lett vígságos öröm. A gyerekek úgy jóllaktak, hogy egész éjjel csak gurultak. Reggelig körülgurulták a házat háromszor. Az asszonynak meg folyt a könnye örömében, mint a záporeső. Megtelt vele a pince.
Ekkor küldte le a középső fiát egy kis krumpliért úgy déltájt, hogy tejes krumplit főzzön. Alig ment két lépcsőfokot a fiú, kiabálni kezdett.
Szaladnak oda, hát látják, hogy egy cérnavékony tarka sikló tekereg a pince gödrében.
– Éhen halok, elpusztulok – mindig egyre ezt sírta-rítta.
A szegény asszony megsajnálta a siklót.
– Vigyél egy csupor tejet neki! – mondta a lányának.
A lány vitt is, de a sikló még öt csuporral kért. Amikor az ötödik csuprot is kiitta, a sikló még öt csuporral kért. Amikor az ötödik csuprot is kiitta, a sikló becsúszott a pincezugba, és nem látták többé.
Másnap a legkisebb gyermek ment krumpliért. Még egy lépcsőt sem lépett, amikor máris fordult vissza. Egy hófehér sikló aludttejért kezdett könyörögni. Volt bőven, hát adtak neki.
Harmadnap már csak egy kígyóbőrt találtak a pincegádorban. Volt vagy hét rőf hosszú.
Ekkor betegedett meg a kastélybéli uraság. Olyan beteg lett, hogy a végét járta, a doktorok már le is mondtak róla. A szegény ember éjjel azt álmodta, hogy a beteg meg­gyógyul a kígyóbőrtől, ha a nyakára kötik. Mit heverjen náluk az a kígyóbőr, gondolta a szegény ember, és elvitte a kastélyba. Addig fogadkozott, amíg föl nem köttette az uraság nyakára. Abban a pillanatban nagyot tüsszentett az úr, és máris meggyógyult.
– Mennyiért adod el ezt a bőrt, te szegény ember?
– Jó szívért, jó szóért – mondta a szegény ember.
– Gyere el holnap, majd megkapod!
A hálátlan uraság hozatott egy lószívet a mészárszékről, aztán a szegény embernek adta, és dölyfösen ezt mondta:
– Itt van, vidd haza, úgyis sokan vagytok! Tiszteltetem a lányodat, mondd meg neki, hogy jöjjön el.
A szegény ember nem szólhatott egy szót sem, mert kapott szívet is, szót is. Így hát csak búsan ballagott hazafelé.
Mi lesz most? Amint megy, mendegél, egyszer csak megszólal a szív:
– Ne búsulj, te szegény ember! Köss a kútostorhoz, és márts meg a vízben, bizony nem jársz rosszul.
Az ember így is tett. Gyönyörű paripa lett a szívből. Erre ült a leány, és így ment az urasághoz.
Amikor megérkezett, azt mondta az uraság kevélyen:
– Na, te szegény leány, kapard meg a talpam!
A leány megkaparta. Azután azt mondta az uraság:
– Simogasd meg a hátam, mert viszket!
Harmadszorra azt mondta:
– Húzd le a papucsot, és ülj ide mellém!
Erre a lány már nagyon mérges lett. Lekapta a kígyóbőrt az uraság nyakáról, mire az elgyengülve rogyott össze az ágyon, és segítségért kezdett kiabálni.
Jöttek a kaszások, kapások, de ekkorra már a kígyóbőrből egy deli vitéz bújt ki ezüstkarddal meg aranyfokossal. Látták ezt a népek, és egymás után eltakarodtak.
Végül is csak hárman maradtak. Akkor a vitéz beletette az uraságot egy zsákba, és földobta a táltos csikó hátára. A szárnyas ló úgy elvitte a hálátlan, dölyfös gazembert, hogy még ma sem hallottak róla.
A leány meg a legény összeházasodtak, és ott maradtak a kastélyban. Beköltözött a két testvér is az öregekkel és a többi atyafival.
Azóta is úgy élnek, mint a hal a vízben, illetve nem is vízben, hanem inkább borban vagy tejben. Ha szeretnék a halak a bort meg a tejet. Itt a vége, fuss el véle.