Bocsánat, párizsit. Panaszkodnak, hogy kevesen vannak, nem bírják szusszal. Hogy sorra mondanak fel a kollégák. A kasszánál kígyózó sorokat kell végigállni, mert a kasszásnőt be kell várni. Hogy megérkezzen a pakolászásból. Vagy a parizer, bocsánat, párizsi dekázásából. Mindenki türelmetlen, ideges. A vevő is. Pláne, amikor már jó ideje állingál sorára várva, hogy fizesse már ki azt a nyomorult… mindegy, felvágottat.

Szóval, a fent említett üzletben (nem nevezem meg, nem akarok rosszat azoknak az alkalmazottaknak, akik még nem mondtak fel), amikor már látja a vevő az alagút végén azt a kis fényt, mert már mindjárt, mindjárt fizethet, egyszer csak akkora veszekedés közepében találja magát, hogy azt hiszi, viccelődnek vele. Mondjuk, ez viccnek egy kicsit sok lenne. Két kasszásnő kezd kiabálni egymásnak. Az egyik csapkodva kijelenti, hogy ő most itt leáll, és kimegy. Szünetre, vagy azért, mert lejárt a műszak, nem igazán érteni. De ő mindenképp abbahagyja, kész, passz. Mire a másik, hogy persze, hagyja csak ott egyedül, miért is ne, nem látja, hogy hányan állnak a sorokban? Mindig ezt csinálja, otthagyja, amikor a legtöbben vannak! Mire az előbbi, hogy mit kiabál neki a másik, mint egy idióta alkoholista, hát már teljesen ki van kelve magából, né, hogy néz ki a feje! Mire a másik… Megszeppenve fizettem, és gyors léptekkel menekültem. Nem tudom, mi lett a „meccs” vége, gondolom, senki nem vert meg senkit, annak azért már híre ment volna. Egy szó, mint száz, folyton újabb és újabb arcokat látni az üzletekben, pedig milyen otthonos, meghitt érzést kelt az emberben, amikor a régi bolti alkalmazottal válthat pár szót, akit már évek óta ismer. Igaz, hogy ez inkább a kisebb boltokra jellemző, és azokban nincs is ilyen szembetűnő jövés-menés. Az elárusítok, kasszások sok helyen valóban kimerültek, nagyon is érthető. De ilyen műsort sem lát az ember minden nap, mint amilyenben nekem és még pár sorstársamnak részünk volt. Kaptunk egy kis ingyencirkuszt akciósan, ha már türelmesen kivártuk a sorunkat. Igazából még szórakozni is tudtam volna rajta, ha nem ér ilyen váratlanul. Mit csináljak, na? Szeretek lelkileg felkészülni a dolgokra.

És hogy mi az oka a munkaerőhiánynak, a sorozatos felmondásoknak, csak találgatni lehet. Ki tudja a pontos választ? Mert valami oka biztos, hogy van.