Félig élő, félig felvételről vetített, rendhagyó produkció volt a Góbi Dance Company Island (Sziget) című vendégjátéka, melyet a Flow4 negyedik napján, csütörtökön láthattak az érdeklődők. 

Island

Egy férfi és egy nő egymás körüli bolyongásának, egymásra találásának története, két test interakciója, mely olyan sajátos mozgásformák által fejeződik ki, amilyeneket már volt alkalmunk látni Góbi Rita koreográfiáiban. Extrém pózok, kicsavarodott végtagok, két különös lény, aki egy hatalmas tenger közepén a saját kis szigetén él és végtelen magányában próbálja megtalálni önmagát. Valójában attól kap értelmet az életük, hogy egymásra találnak, szerelmük beteljesülése olyan, mint két madár násztánca, majd egy „DNS-láncot” alkotnak, mely tovább hömpölyög az idők végezetéig...

Néhány nappal a sepsiszentgyörgyi előadás előtt Góbi Rita megsérült, így csak a duett férfi előadója, Mau­rer Milán tudott jelen lenni és élőben fellépni az előadáson, Góbi jeleneteit és a közös koreográfiákat is felvételről láthatta a közönség. Valójában így sem volt rossz a produkció, mindössze a hangsúlyok tolódtak el, a pár egymásra találása helyett egy különös nosztalgiahangulat jellemezte az előadást. Ezúttal valahogy arról szólt a produkció, hogy egyszer volt egy csodálatos összhang, egy nagy szerelem, melynek már csak az emléke maradt, és az egykori közös élmények utáni vágyakozás határozza meg a férfi magányos életét.
Az előadás utáni közönségtalálkozón Maurer Milán hangsúlyozta: sokkal bensőségesebb lett volna az előadás minden szempontból, ha minden jelenetet élőben láthatott volna a közönség. Mint mesélte, 2020 januárjában kezdtek el dolgozni ezen a duetten, de két hónapnyi próba után a világjárvány miatt kényszerszünet következett. Nyáron újra próbáltak, aztán újra szüneteltek, a 2021. májusi premiert elvitte egy újabb koronavírus-hullám, így végül csak tavaly decemberben sikerült közönség elé vinni a produkciót. Bevallása szerint olyan mozgásformákból próbálták összerakni, amilyeneket még sehol nem láttak, a zeneszerző is földöntúli hangzásokat keresett. Mint megtudhattuk, csak rengeteg gyakorlással tud ilyen színvonalon működni ez a produkció, a fiatalember azonban tucatnyi más előadásban is játszik jelenleg.

Tofu P. Potter

Ugyanilyen eredeti volt Fehér Ferenc péntek este bemutatott legújabb munkája. Őt is jól ismeri a sepsiszentgyörgyi közönség, hisz több nagy sikerű előadást is rendezett már az M Studiónál, és saját produkciói közül is láthattuk egyiket-másikat a korábbi Flow fesztiválokon. 

Rendkívül kreatív koreográfus, aki újabb és újabb meredek ötlettel áll elő, ezúttal például egy kutyát jelenített meg előadásában. Szűk játéktérben mozgott, mint egy ketrecbe zárt állat. Előbb négykézláb, de nem térden, hanem begörbített lábakkal és az ujjbegyein járt körbe-körbe, aztán dresszírozni kezdték, egyre több parancsszó hangzott el, ő pedig egyre összetettebb és lehetetlenebb mutatványokat végzett. Később pihent, unatkozott vagy egyszerűen csak élte „kutyaéletét”, amíg meg nem ijedt valamitől vagy fel nem hangzott az újabb parancsszó. Tehát igyekezett megfelelni láthatatlan gazdájának, miközben rendkívül pontos volt a legkisebb gesztusa is. Látszólag egy humorral teli, vidám előadást láttunk, és mégis, egyre szomorúbbnak tűnt Tofu P. Potter sorsa. Ennyi lenne egy kutya élete? Ez a megfelelési kényszer, ez a lelkes kiszolgáltatottság? És ez a végtelen unalma a semmittevésnek?

Az előadás utáni közönségtalálkozón a művész sok mindenről vallott. Először a címadásról, aztán saját kutyájáról, egy whippetről, mely rendkívül inspiráló volt számára, amikor a koronavírus időszakában összeállította az előadást. Mint mondta, sok idő kellett, hogy pontosan beálljanak nála a leutánozott mozdulatok, melyek csak látszólag egyszerűek, mert ahhoz, hogy ilyen könnyedén működjenek, rengeteget kellett gyakorolni. Készült egy komoly kutyajelmeze is, mely tetőtől talpig beborította, de abban nem látszottak mozdulatainak a finomságai, ezért nem használja. 

Fehér Ferenc táncosként rengeteget dolgozik, de ritkán vállal munkát mások rendezésében, főként olyanokéban, akik előre kitalált koreográfiát próbálnak ráerőszakolni. „Ez az előadás rendkívül erős kép a hatalomról és a kiszolgáltatottságról, engedelmességről, hűségről. Ami az előadó és a hang között történik, az megrázó” – összegzett végül nézőként Uray Péter, aki az M Studio Mozgásszínház alapító igazgatója volt.

Humans / Bodies / Images

A szombati közönség valójában két előadást láthatott. Amikor a nézők elfoglalták helyüket a teremben, a hangosítópult mögül Arcadie Rusu, a Linotip Független Koreográfiai Központ vezetője köszöntötte őket, és elmondta, hogy a csapat egy másik produkciót is hozott, saját elő­adásuk előtt egy Kijevből érkezett táncosnő lép fel, felhívva a figyelmet a szomszédban zajló szomorú eseményekre.

Viktoriya (Vika) Medviedieva előadása elbűvölő és megrendítő volt. Háborús élményeiről mesélt a tánc nyelvén, melyek fenekestül felfordították az életét. Aki ezt megtapasztalja, többé már nem lehet ugyanaz az ember, aki azelőtt volt – üzente-érzékeltette az ukrán művésznő.

Nagy tapsot kapott, aztán elkezdődött a Humans / Bodies / Images című produkció, mely a body shaming (testszégyen) kérdéskörét próbálta körüljárni három fiatal táncosnő játéka által. Vontatottan kezdődött az előadás, mégis folyamatosan fenntartotta a nézők érdeklődését. Az első váltás után a humor irányába mozdultak el az előadók: Rubens A három grácia című festményét jelenítették meg, melynek szereplői sorban kilépve a közös képből társaik testét blamálták. Minden test az esetlenség szobra – sugallta a következő jelenet, majd hatalmas energiák robbantak a szereplőkben, hogy szembeszálljanak a rájuk nehezedő szégyenérzettel, fájdalommal. A harc hiábavaló, a sérelmek feldolgozásának egyetlen lehetősége, ha szembenézünk önmagunkkal, felvállaljuk hibáinkat, gyengeségeinket, tökéletlenségünket. Az előadásnak fontos része volt a szöveg, mely segítségével tökéletesen érthetővé tették a látottakat, talán ez a volt a fesztivál egyetlen olyan előadása, mely nemcsak érzeteket, benyomásokat közvetített, hanem konkrét üzeneteket is tolmácsolt.

Az előadás utáni közönségtalálkozón ezúttal az M Studió színészei és a közönség is faggatta a Linotip vezetőit és az alkotókat, akik örömmel meséltek magukról és a bemutatott előadásról. Arcadie Rusu elmondta, hogy idén hatéves a Linotip, mely egy bérelt helyiségben működik Bukarestben, ahol előadásokat tartanak, tánctanfolyamokat szerveznek, filmeket vetítenek és más, a kortárs tánccal kapcsolatos eseményeket szerveznek. A rengeteg adminisztratív teendő mellett igyekeznek fontos előadásokat létrehozni, a járvány előtt tíz előadásuk készült, melyeket igyekeznek újra műsorra tűzni. Támogatják a fiatal művészeket, mint amilyenek a most látott produkció előadói is, akik mindhárman koreográfusként is dolgoznak.

Ioana Marchidan, a társulat művészeti vezetője és az előadás rendezője elmondta, hogy interjúk alapján járták körül a testszégyen témakörét, és valójában azért akart erről előadást készíteni, mert ő maga is komoly traumát élt át ezzel kapcsolatosan a koreográfiai líceumban, mely máig érezteti a hatását. Az előadás elkészítéséről – melynek bukaresti bemutatóját kiállítások is kísérték –, annak fogadtatásáról és a témával kapcsolatos személyes élményeikről is meséltek még az alkotók. „Traumáink nem gyógyulnak meg, de meg lehet tanulni együtt élni velük” – összegzett az egyik előadó.

Vika, az ukrán művésznő elmondta, hogy miután kitört a háború, egy ideig nővérként dolgozott, aztán elmenekült az országból, és Bukarestben telepedett le, ahol a Linotip lett az új családja. Bevallása szerint örül, hogy velük folytathatja választott hivatását, és csak művészként foglalkozik a háborúval.

A záróelőadás elmaradt

Szombat délután kaptuk a szomorú hírt, hogy a belga Ultima Vez társulat Wim Vandekeybus által rendezett Traces (Nyomok) című előadása, mely az idei Flow fesztivál egyik legrangosabb produkciója lett volna, elmarad. 

Márton Imola fesztiválmenedzser lapunknak elmondta, hogy az utóbbi időben rengeteg repülőjáratot töröltek Európa-szerte, ezért első perctől aggódtak vendégeik ideutazása miatt, és sajnos épp ezzel az előadással következett be, amitől tartottak. Hangsúlyozta: magánrepülőt, bérelt buszt, vonatot és más lehetőségeket is kiaknázva próbálták mégis elhozatni az előadás 12 tagú stábját, de végül ez nem sikerült. Azonban részükről és a belga csapat részéről is megvan az egyértelmű törekvés arra, hogy a jövő évadban bepótolják ezt az elmaradt vendégjátékot. 

„Az Ultima Vez nagyon hiányzott ahhoz, hogy kiteljesedjen az idei Flow, én mégis azt gondolom, hogy szintet léptünk a fesztivál korábbi kiadásaihoz képest, és külön öröm számomra, hogy eddig még nem tapasztalt nagy érdeklődést tanúsított a közönség az előadások és közönségtalálkozók iránt egy­aránt” – fogalmazott Márton Imola.