A bicskás jelző miatt nem haragszik ma már egyetlen magyarhermányi férfiember sem. „Annak csak a háziszalonnázásnál nem járt le az ideje – mondták a kultúrház előtti árnyékban várakozók –, itt már valódi korcsma sem igen van, azoknak is megapadt a száma. Iszunk jó borvizet, Istennek hála, abból van elég!” A Barót vize legészakibb települése festői völgyben helyezkedik el, ahol borvízforrások sora tör a felszínre. Legtöbbnek vizét a források feltérképezése alkalmával megkóstoltam, hasmenést nem okozott egyik sem. Mindenki kedvence azonban az Alszegi forrás, hozama nagy, s aki megszomjazik, nem kell sokat várnia, gyorsan olthatja szomját. Újbatetette foglalatát Simon András baconi polgármester – mondták a helybeliek. Ott voltam az avatóünnepségen, átadtam a forrás vegyi összetételét ismertető festett-virágos jelzőtáblát Pásztorné László Csilla ajándékaként.
Kakukk-hegyi gyémántok
Azt azonban nem mindenki tudja, hogy régi forrás az Alszegi. Analízisét dr. Csajághy Gábor (1903–1972) Balatonfüreden született vegyészmérnök végezte el. Rá bízták a visszatért Erdély ásványvizeinek tanulmányozását, ő állapította meg, hogy az erdővidéki bányák szénrétege alatt olyan agyagféleség található, a montmorillonit, amely sok vizet képes felszívni, dagad tőle a fekü, s a bányászoknak mindig alább kellett ereszteni a tárók járófelületét, mert zavarta a belszíni közlekedést. Komporály István nyugalmazott bányásszal, akit még a Baróti bányából ismertem, Magyarhermányban szorítottunk kezet, azt ígérte, hogy augusztus elején ott lesz a baróti bányásznapon.
Az Alszegi borvíznél
Hermány maradék borvízforrásai közül – mert megsúgták, hogy általában gondozatlanok itt a borvizek – érdemes megemlítenünk a falu között még a működő Boér-, Róka- és a Szikra-forrást, az Ágostonhidi borvizet, a Szénakerti forrást, valamint a Fekete-patakban vaskövet kereső fúrással feltárt langyos borvizet. Valóságos ritkasága a vidéknek a kén-hidrogénben gazdag forrás, az 1558 m magas Kakukk-hegy alatti Meggyes-pusztai gyógyvíz, ebből a bőhozamú forrásból indul útjára a Barót-hegyi folyó. Nem kell nagy képzelőerő senkinek sem ahhoz, hogy meggyőződjön, Magyarhermány környéke gazdag savanyúvíz-tartalékot őriz a jövő számára.
A borvízkincs mellé társulnak más értékesíthető nyersanyagok is. Ilyen a horzsakő, amely tartalékait mind nem termelték ki, a Varjúvár környékén a színes (fehér, viaszsárga, fekete, olykor piros-fehér csíkos) féldrágakövek, az opálok. Néhai uzonkai Bardocz Barna Budapesten tanult ötvösművésszel mindig tervezgettük, hogy begyűjtjük ezeket a féldrágaköveket, amelyekből készít majd a székely lányoknak és asszonyoknak olcsóbb, de mutatós és mégis jellegzetes székely ékköves láncokat, fülbevalókat, nyakékeket. A fiatal művészt hamar elszólította a halál.
A Kakukk-hegy nevéhez kapcsolódik a vidék hematit-lelőhelye, amely világhírű. A vörös vasérc kristályainak (szpekularit az ásványtani neve) előfordulási helye a Paphomloka nevű legelőn van, a vakondtúrásokban lehet a legkönnyebben rátalálni, olykor csillog a napsütésben. Ezeket „kakukk-hegyi gyémántoknak” nevezték a környékbeliek, ilyen néven található meg az ásványtani irodalomban is.
Magyarhermány évtizedekkel ezelőtt még az erdővidéki hagyományos, sötétzöld zománcú népi kerámia készítésének egyik központja volt. Utolsó mestere a Bencze famíliából került ki. Bence Lajos bátyánk elbúcsúzott, Bencék még élnek, de közülük később senki nem akart fazakalni.
Hasonló módon kihalt a gazdag múltra visszatekintő népi kőfaragás mestersége is: a formálható vörös „hermányi kő” közismert még ma is a vidéken. Itt vannak fenn szikladarabjai a Déli-Hargita szívében a Cigánylábi, a Pető-, az Ángyélikai- és a Medgyespusztai-forrás közelében. Az Asztalkőnek nevezett kiemelkedő sziklaóriás turisztikai érdekesség, vulkanikus andezit sziklaformáció. Családommal egy hetet nyaraltunk a Bő-forrás közelében levő egykori vadászházban. Az ebédnek szánt grenadinmars elkészítése elhúzódott, így kissé megkésve indultunk négyen a Kakukk-hegyet megkerülő Medgyespusztai-borvízhez. A vadászösvény mellett hatalmas medvét pillantottam meg, riasztottam a családot, felmásztunk a vadászstandra, a medve pedig hangos ordítás után bevágta magát a fenyőciherbe. Lemondtunk a borvízről, már a hazafelé tartó ösvényt is Réka lányom mutatta meg, annyira megijedtem. „Ott van, apja, a vályú, ott iszik az a sárga ló, amit a tegnap láttunk, arra kell menni!” – mondta.
A templom emlékhely
Magyarhermány szívében kellemes a szemnek a nemrég felújított református templom. A XVI. században már említett eklézsiának kellett legyen egy későgótikus, a reneszánszra való áttérés idejéből származó kápolnája. 1670 előtt Magyarhermány Nagybacon filiája volt. Bár itt hagyományosan foglalkoztak kőfaragással, az 1776-ban átépített templomából kőfaragvány, régi fal nem maradt meg, hacsak poligonális szentélyét nem tekintjük eredetinek. Adatok vannak arra, hogy 1635-ben falfestményeit lemeszelték, ám ezt sajnos a szakemberek falkutatásai eddig nem igazolták.
A templom mai formáját az 1776-os átépítés alkalmával nyerte. Ezt örökíti meg a déli bejárat félköríves ajtókerete fölé bevésett felirat: „Anno 1776 Reno.” Az ajtóbejárat elé timpanonnal lezárt portikuszt építettek. 1792-ben készítették egyszerű deszkamennyezetét, ekkor bővítették keleti irányba a templom szentélyi részét is. A harangtorony talán későbbi, a rajta levő felirat szerint megmagasították: „eleváltatott 1823”. Cintermében több tumba (régi, koporsó alakú haskő, sírkő) látható a két hatalmas, Erzsébet királyné emlékére ültetett hársfa árnyékában. A templom előtt áll a magyar honfoglalás millecentenáriumának alkalmával visszaállított két régi, faragott-festett kopjafa, amelyeket 1943-ban készítettek. Feliratai: „Bízom a magyar ifjúságban”; „A haza minden előtt. A hősök emlékére a székely határőrök. 1943.” A cinteremfal előterében a negyvennyolcas szabadságharc és a két világháború helyi hőseinek kőből faragott obeliszkjei állnak.
A múlt emlékeiről már csak mesélni tudunk, a jelen alakulására az egyházközség új fiatal lelkésze, Mojsza Arnold ügyel majd, aki teológusi diplomával egy évig Kőhalomban szolgált, két évig a brassói Reménység Házánál. Magyarhermányba egyhangúlag választotta lelkészének a közel hatszáz fős gyülekezet, olyan neves papok utódaként, mint Polonkay Tivadar vagy Rozsonday Ádám (1902–1971) mártírpap. Polonkay tiszteletes 1923–1926 között szolgálta ezt a gyülekezetet, később a Szegedi Egyetemen jogi és államtudományi doktorátust szerzett. Rozsonday tiszteletes minden időkben kiállt a magyar kisebbség sorsának védelmében. A gyerekseregnek az iskolában oktatta jóindulatú szigorral a vallást. 1942-ben Nemzetvédelmi kereszttel tüntették ki. 1944–45-ben Dorogra menekült. 1950. augusztus 23-án letartóztatták, innen a Bukarest melletti Ghenceára vitték, 1954-ben szabadult a pitești-i börtönből, és haláláig a mikóújfalusi híveket szolgálta.
Mojsza Arnold lelkipásztor
1905-től 1922-ig volt lelkipásztora Magyarhermánynak Bocz József, aki emberfeletti erővel küzdött a református felekezeti iskola megteremtéséért, szülőfalujában, Köpecen halt meg 1937-ben, ravatalánál tiszteletét tette a magyarhermányi eklézsia küldöttsége is. Az idősek elbeszélése szerint humoros és élcelődő természetű ember volt. Róla jegyezett le egy történetet az akkori hermányi kántor, Boda József, Balogh Irma helybeli tanár nagyapja: „A papi lakás előtt haladt el és húzott maga után egy kétkerekű szekerecskét Szakács Lőrincz fazekasmester, aki nyersanyagért indult mindennapi munkájához. Lőrincz bácsi illendően köszöntötte a papot, mire a pap élcelődve megkérdezte: esztenaköltöztetni igyekszik-e, Lőrincz bácsi? Lőrincz bácsinak is keze ügyében volt a válasz: nem, tiszteletes úr – vágta oda –, én megyek Fülébe papért, mert azt beszélik a faluban, hogy a miénk meghibázott a gondolkodásában – és folytatta útját. Értette a célzást a pap, többé nem csúfondároskodott híveivel.” Magyarhermányban egyébként hamarosan nagy kanállal esznek, az új lelkész beiktatására készül a presbitérium – tudtuk meg az eklézsia gondnokától, Dimény Zoltántól.
Görögkeletiek, pünkösdisták
A református templom mögött áll az 1937–38-ban épült, 1940–44 között részben felelőtlen kezek által megrongált és 1998–99-ben újjáépített görögkeleti templom. A régebb ide szivárgott romaság román anyanyelve miatt ortodoxnak tartotta magát mindaddig, amíg meg nem jelentek az Óperenciás tengeren túlról a pünkösdisták gazdag ruházat- és élelmiszer-segélyszállítmányai, melyeknek köszönhetően a cigányság azonnal átállott pünkösdistának. Jó beszélőképességű prédikátorokat jelöltek ki, vallásos nevelésüknek hála megcsappant a lopások száma azokban a falvakban, ahol az egyre szaporodó román anyanyelvű romaság letelepedett. Amerikai segélyből pünkösdista imaházakat építettek a szintén román anyanyelvű cigányság által lakott Székelyszáldoboson, Bölönpatakon, Árapatakon és az ahhoz tartozó Hetében is. Megpályázták a roma programokat, új iskolákat építettek számukra a már létező nyolcosztályos magyar vagy román iskolák területén, külön cigány óvodákat és iskolákat létesítettek.
A tanulás háza
Magyarhermányban és értesüléseim szerint Székelyszáldoboson is egyre támadóbb és elégedetlenkedőbb a lélekszámukban is szaporodó romák viselkedése. Magyarhermányban épp az első utcaképet készítettem, amikor egyes fogatú romaszekérről egy férfi rám kiáltott román nyelven: Halló, maga ki (kocsinkon olvasni lehetett a cégünk nevét!), s mit mind fényképezkedik itt?!
Dimény Mónika, a Máthé János Általános Iskola igazgatója elmondta, hogy a roma tanulók révén egyre nő az iskola tanulóinak száma, jelenleg 340 a létszám, 75–80 százaléka roma etnikumú. Van éppen elég gond a magyarhermányi romákkal is, derült ki Simon András baconi polgármesterrel folytatott beszélgetésünkből: jól járható és ha lehet, aszfaltozott utat és vízlefolyókat követelnek árkokkal tele dimbes-dombos lakóterületükön, melyet törvénytelenül beépítettek. Türelemre intették őket: ki kell várniuk valamilyen pályázati kiírást, önerőből nem lehet aszfaltozni. A községi önkormányzat megkezdte az útszakasz tatarozását, hogy könnyítsen a fennálló helyzeten, ugyanis az említett roma nemzetség lélekszáma kezdi meghaladni Magyarhermány lakosságának a felét.
Régi találkozások – „Tátá”
A faluban élt a település és a Bodvaji vashámor történetének kiváló kutatója és ismerője, Máthé János (1898–1986) falutudós, akit éltében s még most is Tátáként emlegetnek. Büszke volt hermányiságára, de nekem bevallotta, hogy „eredetileg vargyasi Máthé fajta”. Felvette nevét a nyolc osztályos iskola, ahol emléktáblája és emlékkopjája látható. Azt már meg sem merném kockáztatni, hogy válogassak azok közül a tehetséges személyek közül, akik a hermányi iskolában tanultak, avagy ott tanítottak. Ennek – többek között – az is oka volt, hogy a falut nem volt könnyű naponta megközelíteni, aki szerette, beköltözött, aki meg nem, az menekült onnan.
Máthé János
Ez az igazi helytörténeti kutatás – magyarázta nekem Tátá –, ha valamire nem tudok feleletet, nem jelenik meg oklevelekben, egyházi jegyzőkönyvekben, tudok olyan idős személyt a faluban, aki észben tartotta, hogy például a nagyapja milyen minőségben dirigált a vasverető Bodvaji hámorban! Aranyos volt, szolgálatra kész, koccintottunk gyenge köményesével, gyere hezzám máskor is, hívott. Kohóról és Bodvaji vasgyártásról ő tudott a legtöbbet. Hosszú tanulmányát a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület adta ki Baróton 2006-ban.
Jó földbe került az elvetett mag a magyarhermányi iskolában akkor, amikor Hegedüs Lajos, az első igazgató vette a kezébe a vezetést. Nevével már csak az Erdővidék című lap oldalain találkoztam, értelmes és célratörő cikkei, jegyzetei bírálatai felvilágosult, képzett pedagógusra vallottak. Feleségével együtt harminc kerek esztendőt tanított a faluban, amiben benne volt az első világégés. Őket követte a Toró házaspár, a temesvári atomfizikus szülei, kiknek távozása után román nyelvűvé lett a falu iskolája, a gyermekek nem értették az állam nyelvét, de a tanító sem azt a nyelvet, amit a gyermekek vagy a falu beszélt. Amikor a sepsiszentgyörgyi Három Rózsa tér felé közeledtem, gyakran rám köszönt a város egyik legkedvesebb és elismert magyar irodalom tanára, a néhai magyarhermányi Pető Sándor, aki ha valami jóról és szépről esett szó, mindig szülőfalujával példálózott, számára mindig az volt a mérce. Tőle tudtam meg, hogy a második világháború után a szentgyörgyi magyar tanfelügyelők és tanárok csoportja ébredt rá arra, hogy emlékjeleket kell azonnal állítani jeleseinknek, eseményeinknek, hogy tudják meg, kik vagyunk. Kezdeményezésére készült a Váradi–Bartalis-emléktábla a Siralomházra, az Őrkő alatti Vesztőhelyre, a kökösi híd mellé és a zágoni Mikes-kertbe.
Boérék és Virág András
Igazából 1960-ban kerültem műszaki értelmiségként Erdővidékre bányageológusnak. Igyekeztem megismerni a vidéket, melyről aztán első kultúrkalauzom is született (1973). Barót és vidéke kutatásra várt. A jelenleg 97. éves Boér Imrét líceumi tanárként ismertem meg, orosz és német nyelvet oktatott, de valahogy úgy, hogy azóta több tanítványa követte az annyira fontos nyelvek ösvényén. Kiderült, hogy a második világháború idején édesapámmal közös barakktáborban laktak a szentgyörgyi víztartálynál, innen masíroztak ki Úzvölgyébe. Később megtudtam, hogy biológia szakos tanár felesége, Barabás Lenke szülőfalumbeli, Hunor fia pedig a kis baróti barlangászok csoportjának tagja volt, a Székely Nemzeti Múzeum jelenlegi munkatársa, kinek fia viszi tovább a hermányi Boér család nevét.
Boér Imre
Boér Imre, Boér tanár úr a mérceadója annak, hogy miként és hogyan kell szeretni és írni a szülőfaluról. Az ilyen kötések megtartóak, elszakíthatatlanok. Két régi ismerősömhöz, Balogh Irmához, a helybeli iskola nyugalmazott igazgató-tanárhoz és beteglátóban egy búcsúszóra a kiváló faluismerő Virág Andráshoz kopogtattunk be, akik 2015-ben egy 250 oldalra terjedő falukrónikát állítottak össze, hiánypótló módon összegezve mindent, ami a településen történt. A kötet címe: Magyarhermány száz év távlatából 1914–2014 (Sepsiszentgyörgy).
