Mondogatjuk folyton, a sok kütyü az oka, hogy a mai gyerekek már nem tudnak igazán játszani, apró koruktól ők is a virtuális világ rabjaivá válnak. Van ebben igazság, de az én gyermekkoromban nem álltak az autók egymás hegyén-hátán a tömbházak előtt, mögött, a járdán. Nem volt ilyen forgalom, csendesebb volt a város. Csapatokba verődtünk, reggeltől késő estig kint voltunk, indiánoztunk, fára másztunk. Pityköveztünk (ugróiskola), gumiztunk, bújócskáztunk, Mesterségem címerét és még ezerféle egyebet játszottunk, volt, amit mi találtunk ki, vagy csak egyszerűen „továbbfejlesztettük” valamelyik játék szabályait. Ha éhesek voltunk, hazaszaladtunk, és egy szelet valamivel röptében megkent kenyérrel futottunk vissza. Este elhúzódtunk a látó- és hangtávolságból, hogy minél később kelljen reagálni a takarodót fújó szülők egyre türelmetlenebb szólítgatásaira. Másnap indult újra az élet.

Ez már nincsen pont így, sok minden változott. Lehet a virtuális világot okolni, de az élet, vagyis a játéktér is jelentősen beszűkült. Nem nagyon van már hová plédekkel levonulni, sátrat összerakni, és viszonylag nyugodtan szaladgálni egyik helyről a másikra annak veszélye nélkül, hogy elsodor egy autó a sok közül.  És azt hiszem, a játszóterek nem pótolják azokat az egész napos kalandozásokat, amikor egy sebtében összeverődött csapaté a terep, amikor gyermekek belakhatják a környék minden szegletét. A lányaimnak is volt még részük ilyen élményekben, de már azok a helyek is üresek, ahonnan őket is lehetetlenség volt vakációs estéken felcitálni. A mi lakásunk előtti játszótéren mindig élet van, de igazából az is csak egy behatárolt terület. Mindenképp jó dolog önfeledten játszó gyerekeket látni, hallani. Ezek szerint mégsem a kütyüikkel vannak elfoglalva egész nap, és azért a gyermek minden időben gyermek, életeleme a játék, a csapat.

Hogy miről jutottak eszembe ezek a semmi kis gondolatok? A lenti színes aszfaltrajzokról, ábrákról, a pitykövező gyerekekről. A (már egy ideje nem gyermek) lányomnak mondom, nem is tudtam, hogy van még pitykő játék. És hogy előttünk ott van kirajzolva. Mosolyogva megjegyzi, hogy látta, és amikor előző este hazaért, végig is ugrált rajta. Hát, már ő is nosztalgiázik…

Az eső elmosta az aszfaltrajzokat, most jó ideje egyetlen gyerek alatt nyikorog a hinta, de hát vasárnap délután van, borús idő, kihalt az egész város. Ha szebb idő lesz, remélem, előkerülnek újra a színes kréták, és berobban az élet a teraszunk alatt.