Mai Történelmünk rovatunkban folytatjuk a Szépvízért Egyesület által létrehozott, tavaly augusztus közepén Csíkszépvízen megnyílt Székely Határőr Emlékközpont bemutatását. A számos magyarországi és erdélyi szakember közreműködésével, Nagy József történész szakmai irányításával, Bálint Ferenc történész forgatókönyve alapján összeállított kiállítás anyagából az előzőekben áttekintettük a földszinti részt, azaz a középkori időszakot, az Erdélyi Fejedelemség korát és a Habsburg-uralom kezdeti periódusát, az emeleten berendezett termek közül ismertettük a székely határőrvidék megszervezésének körülményeire vonatkozó részt, az 1848–49-es szabadságharcban való részvételt, áttekintettük a dualizmus korát, és épp „beléptünk” az első világháborúba. Ezúttal folytatjuk a nagy háború körülöttünk zajló történéseinek ismertetését.
Már a háború első heteiben nyilvánvalóvá vált, hogy a gyorstüzelő fegyverek széles körű használata miatt a csatatér sokkal nagyobb veszélyt jelentett a katonára, mint a korábbi évszázadokban. A katonák először egyszemélyes lövészgödröket ástak, majd ezeket összekötötték a szomszéd gödrével, és így folytonos árkok jöttek létre. Hamarosan árokrendszerek, állások és fedezékek kiépítése jellemezte a harcokat.
A nagy tűzerejű géppuskák tömeges alkalmazása mellett megjelentek a lángszórók, kézigránátok, a különböző űrméretű aknavetők, a mérgező harci gázok, a mesterséges ködösítés, a fényszórók és világító rakéták. Az ellátórendszerben megjelentek a tehergépkocsik. Modernizálódtak a kommunikáció és a felderítés eszközei. A többsoros drótakadályokat az árkok előtt telepítették úgy, hogy folyamatosan tűz alatt tudják tartani. A levegőben pedig repülőgépek végezték a felderítést, később pedig bombázásokra és légi harcra is sor került.
A harc várak nélküli várostromhoz vált hasonlóvá. Megnövekedett a tüzérség szerepe, amely előkészítette a gyalogság támadását vagy fedezte annak visszavonulását. A döntőnek szánt gyalogsági rohamokat az összevont tüzérség különböző űrméretű ágyúinak többórás vagy éppen többnapos előkészítő tüze előzte meg. E gyalogsági rohamok általában az ellenséges árokrendszer elfoglalását tűzték ki célul, ami ha nem járt sikerrel, akkor a visszajutás a senki földjén át a saját árokba szinte lehetetlen volt. A harc dinamikája nagyobb kényszerítő eszköz volt az egyszerű katonára nézve, mint bármilyen korábbi fegyelmező eszköz a régi korokban.
A magyar királyi 38. honvéd gyaloghadosztály 1915-től egészen 1918 márciusáig tartózkodott a Dnyeszter folyó vonalán. A magyar királyi 22. és 24. honvéd gyalogezredek honvédei hol állásokat építettek hosszabb időre a folyó mellékfolyóinak partján, hol előrenyomultak vagy visszavonultak az oroszok elől.
A háború után Koncz Nándor, a 22. honvéd gyalogezred zászlósa így emlékezett vissza Lisowice 1915. május 18-i elfoglalására: „Az oroszok a község szegélyénél levő hevenyészett kerítés mögött voltak megerősített állásban. Az állást nagy tömegekkel szállották meg. Géppuskáikat háztetők kéményeiben és fák tetején helyezték el, s ezek nekünk érzékeny veszteséget okoztak. A támadás emlékezetem szerint 5–6 napon át tartott, mivel egy nyílt búzatáblán kellett előrenyomulnunk. A veszteség minden egyes mozzanatnál oly nagy volt, hogy a tartalékok újabb bevonásáig sehogyan sem tudtunk előbbre jutni, s akkor is csak métereket. Lőszert a halottaktól szedtünk el, hogy a szükségletet fedezhessük. Kiemelkedtem a fedezékemből, s látva azt, hogy az egész vonal majdnem meg van merevedve, s mozdulni sem akar, embereimet földrögökkel való megdobálással kényszerítettem a roham megkezdésére. Erre egypár közelemben levő elszántabb ember velem együtt előrerohant, s így sikerült magammal rántani a szomszédos vonalakat is. Erős kézitusa mellett, amely ember ember ellen folyt, az állást bevettük, s sok fogoly és hadizsákmány jutott birtokunkba. Ezen fegyvertényért lettem másodosztályú ezüst vitézségi éremmel kitüntetve.”
Ütőképes német haderő
Az első világháború elején a legjobban szervezett, kiképzett, vezetett és felszerelt hadsereg a 2 300 000 fős német haderő volt. A háború megnyerésére mégsem volt esélye, mivel a háború második felében egyszerre kellett volna legyőznie négy másik nagyhatalom hadseregét. Gyalogsága általában a támadó hadműveletek végrehajtására kapott erősebb kiképzést, de az ellenlökések esetén alkalmazott védelem elemeit is elsajátította. Modern közép- és nehéz kaliberű tüzérsége gyorsan mozgott, és tűzerőben, hatékonyságban is felülmúlta a többi hadseregét. Új típusú lövegei, a tarackok és a mozsarak kiválóan alkalmazhatók voltak a beásott ellenséggel szemben is. Flottája dinamikusan növekedett, hadihajóinak minősége felülmúlta az angol flottáét is. Tisztikara elsőrangú volt, amely a korszerű tisztképző intézményeknek és a fejlett középosztálynak volt köszönhető. A magasabb egységek vezérkarai hatékonyabban és gyorsabban tervezték meg a hadműveleteket, mint szövetségesei. Ezért több nagyobb osztrák–magyar hadművelet tervezésében is közreműködtek német vezérkari tisztek vagy tábornokok. A Monarchia részére küldött német segédcsapatok pedig gyakran a mérleg nyelvét képezték az ütközetekben.
Galíciában az osztrák–magyar arcvonalon harcolt 1915. január és 1918. január között a német Déli Hadsereg. Parancsnoka 1915 júliusától gróf Felix von Bothmer altábornagy volt. Mivel a magyar királyi 38. honvéd gyaloghadosztály is hosszabb ideig e hadsereg alárendeltségében állt, így az altábornagy gyakran megszemlélte a 22. és a 24. honvéd gyalogezredeket is. Kozowán 1915. december 7-én a 38. honvéd gyaloghadosztályt megszemlélte maga II. Vilmos német császár is, aki méltatta az erdélyi honvédek érdemeit és magyarul éltette Ferenc József királyt.
A német katonai vezetést gyakran illetik a militarizmus vádjával, nemcsak a második világháborúra értve ezt. 1916 őszén Hans von Seeckt vezérőrnagyi rendfokozatban volt az erdélyi osztrák–magyar arcvonal-parancsnokság vezérkari főnöke. A háború után ezt vallotta a pacifizmusról: „Aki a háború vérben forgó szemébe mélyen belenézett, aki a világháború harcmezőit jó kilátópontról tekintette át, aki a népek szenvedéseit kénytelen volt látni, aki a sok elhamvadt tűzhely láttára megőszült, aki felelősséggel tartozott sokak életéért és haláláért, tehát a tapasztalt és megfontolt katona sokkal jobban fél a háborútól, mint az a képzelődő, aki anélkül, hogy a háborút ismerné, csak a békéről szónokol.”
Betört Erdélybe a román hadsereg
A román királyi hadsereg 1916-ban 23 gyalog- és 2 lovas hadosztályból állt. Egy hadosztályt általában 20–25 000 fő, 15–20 zászlóalj, egy lovas hadosztályt 6000 fő alkotott.
A haderő szervezete és felépítése korszerűtlen volt. A fejletlen ipari bázis nem volt képes a hadsereget modern, tömegesen előállított fegyverzettel ellátni. A tüzérség elavult volt, nehéztüzérséget alig rendszeresítettek. A háború első éveiben gyakorlati tapasztalatokat nem szereztek, mivel nem vettek részt harcokban.
Miközben 1916-ban egy osztrák–magyar gyalogezred három zászlóalja egy-egy nyolc géppuskával felszerelt géppuskás századdal rendelkezett, addig egy román királyi gyalogezredbe összesen két géppuskát rendszeresítettek. A katonák az 1912-es és az 1916-os mintájú egyenruhát és sapkát viselték, a bakancs mellett pedig bocskort is hordtak. A legfontosabb lőfegyver az 1893-as mintájú szuronyos Mannlicher puska volt. 1917-től 1915-ös mintájú francia, Adrian típusú rohamsisakot is rendszeresítettek. A katonák hátbőröndöt hordtak, amelyet a harc előtt az élelmezőoszlopnál hagytak. Emellett élelmiszeres zsák és kulacs is a felszerelés része volt.
A Román Királyság 1916-ban titkos szerződést kötött az antanthatalmakkal, miszerint ősszel Erdélyen keresztül megtámadja Ausztria–Magyarországot, megnagyobbítva ezzel a német—osztrák–magyar–orosz arcvonal déli szárnyát. A cél Magyarország románlakta területeinek Romániával való egyesítése volt.
1916. augusztus 27-én este a Román Királyi Hadsereg négy hadseregéből három: mintegy 380 000 katona támadt az Erdélyt övező Keleti- és Déli-Kárpátok szorosain át.
Az Erdélyben lévő osztrák–magyar 1. hadsereg létszáma a támadás kezdetén 34 000 fő volt. Így a román csapatok szeptember folyamán 100–150 kilométeres határzónát foglaltak el Erdélyben. Székelyföldről legalább 200 000 civil menekült el a támadók elől.
Közel 500 km-es szakaszon, Orsovától a Borgói-hágóig a támadás sehol sem képezett súlypontot, így az Erdélybe szállított osztrák–magyar és német csapatoknak volt elegendő idejük a felvonuláshoz. Már az első harcérintkezések idején világossá vált, hogy a román tüzérség és a gyalogság együttműködése nincs begyakorolva, viszont a túlerő elől visszavonuló osztrák–magyar csapattöredékek tüzérsége viszont gyakorta okozott veszteséget a támadóknak, hiszen 1916-ban egy osztrák–magyar tüzér már a tízezredik lövését is leadhatta lövegéből. Az egyszerű román katona motivációja megfelelő volt, áthatotta az egyesülés víziója, viszont ebben a háborúban a bátorság kevés volt a győzelemhez. Ghinea tüzér alhadnagy, a román 24. tüzérezred tisztje így emlékezett 1916. augusztus utolsó napjaira a Békás-szoros előterében: „A III. üteg elindult a háborúba. Énekszóval ugyan, de nyugtalan lélekkel meneteltünk az éjszakában. Kíváncsiak is voltunk azért arra is, hogy milyen az a fránya háború.”
1916. szeptember végén az Erdélybe betörő román hadsereg visszaverésére először a német 9. hadsereg lendült támadásba Dél-Erdélyben Erich von Falkenhayn vezérezredes vezetésével. Szeptember 30-ára a nagyszebeni csatában megsemmisült a román I. hadtest, mivel egy bekerítő hadművelet keretében a német hegyi csapatok elvágták a visszavonulás útját a Vöröstoronyi-szorosban. Az október 5. és 8. között zajló brassói csatában vereséget szenvedett a román 2. hadsereg, amely szintén kivonult Erdélyből. November folyamán a német 9. hadsereg és később a Bulgáriából betörő Duna-hadsereg elfoglalta Havasalföldet. December 6-án Bukarest is a Központi Hatalmak kezére került.
Székelyföldön az osztrák–magyar 1. hadsereg október 5-én indította meg támadását a Maros völgyéből az erdélyi szász származású, Arthur Arz von Straussenburg altábornagy vezetésével. A hátországból és a különböző hadszínterekről visszaérkező osztrák–magyar csapatok fokozatosan zárkóztak fel a támadáshoz, aminek köszönhetően október közepére az ország területéről nagyrészt kiszorították a román csapatokat. Visszavonuláskor a morális válságot átélő, megbomlott fegyelmű román királyi alakulatok katonái egyes esetekben atrocitásokat követtek el a székely falvakban. Például szeptember 22-én Gyergyószárhegyen kivégezték a település nyolcfős elöljáróságát. A bosszút az váltotta ki, hogy az egyik lakásban puskapor robbant fel a kéményben, aminek következtében egy román katona megsebesült. Az efféle intézkedéseket a legfelsőbb katonai vezetés szigorúan tiltotta.
Harcok az Úz völgyében
A Keleti-Kárpátokban harcoló román 4. hadsereget október végén kivonták az arcvonalból és délre irányították. Helyét az orosz 9. hadsereg vette át, amely azonnal támadást indított a Békás- és Tölgyesi-szorosban. Az osztrák–magyar XXI. hadtest védelmi vonalát német csapatokkal erősítették meg. A november 11-én véget érő tölgyesi csata eredményeként az orosz csapatok nem tudtak betörni a Gyergyói-medencébe, és az arcvonal a Kárpátok vonalán megmerevedett. December folyamán az Úz völgyétől északra lévő Magyarós-tetőt foglalták el az oroszok, aminek következtében az Úz völgyében előnytelen helyzetbe kerültek a császári és királyi VI. hadtest ezredei.
Az ősz folyamán az Ojtozi-szorosban is többször fellángolt a harc, ahol viszont továbbra is voltak román csapatok az oroszok mellett. Itt harcolt az egyetlen, a keleti hadszíntérről hazaszállított székelyföldi gyalogezred, a 82-es is. A többi székelyföldi gyalogezredet azért nem szállították haza – a székelyek kérése ellenére sem –, mert a hadvezetés nem szerette volna, hogy erdélyi románok harcoljanak a Román Királyi Hadsereg ellen.
A Tatros völgyében teljesített szolgálatot boldog Rupert Mayer német jezsuita atya, aki a harcok idején tábori lelkészként látta el a katonákat. Az atyát decemberben Kósteleken gránáttalálat érte, aminek következtében elveszítette fél lábát. Szintén a német csapatok soraiban harcolt Erwin Rommel százados, későbbi tábornagy is, aki 1917-ben az Ojtozi-szorosban meg is sebesült.
1917. január elején a német–osztrák–magyar támadó hadműveletek abbamaradtak az erdélyi fronton, így a román állam Moldvában fennmaradhatott. Az elkövetkező hónapokban csak helyi jellegű arcvonal-kiigazító hadműveletek zajlottak.
Az elmenekült polgári lakosság is fokozatosan visszatért lakóhelyére.
A világháborúban kiépített állásrendszerek leküzdése komoly kihívás elé állította a küzdő feleket. E probléma megoldására a németek úgynevezett rohamcsapatokat szerveztek. 1917-től az osztrák–magyar hadsereg ehhez hasonlóan minden hadosztály alárendeltségében egy-egy rohamzászlóaljat állított fel, amely speciálisan kiképzett katonákból állt. A rohamcsapatok célja az arcvonalnak egy kisebb szakaszon való áttörése volt. A rohamisták különleges felszerelést kaptak, amelyhez hozzátartozott a rohamsisak, a drótvágó, valamint különféle közelharci eszközök, mint a rohamkés és a buzogány. Az ellenség leküzdésére nagy mennyiségű kézigránátot vittek magukkal.
1917. március 8-án reggel egyetlen parancs ment ki az Úz völgyében lévő csapatokhoz: Ma! Nemsokára közel 200 osztrák–magyar és német löveg ontotta tüzét a Sövérjes, Névtelen-kúp, Magyaros és a Lápos hegyvonulat gerincén húzódó orosz állásokra. Majd megindult a főként a miskolci magyar királyi 10. honvéd gyalogezred honvédjeiből szervezett rohamcsapat támadása a magaslatok ellen. A Csíkzsögödön előre begyakorolt támadás fényes győzelmet hozott, orosz oldalon pedig 400 hősi halottat, 115 sebesültet és 900 fogságba esett katonát. A Központi Hatalmak vesztesége csupán 37 hősi halott és 215 sebesült volt.
E magaslatok elfoglalása előnyös helyzetbe hozta az osztrák–magyar és német csapatokat az Úz völgyében, stabilitást teremtve a császári és királyi első hadsereg arcvonalának e pontján. A rohamharcászat sikeres alkalmazása már a jövő irányába mutatott, megoldást kínálva az állásharcok sokszor kilátástalan küzdelmeire.
A Magyaros-tető rohama
A teremben elhelyezett terepasztalon a 39. honvéd gyaloghadosztály 10. miskolci honvéd gyalogezredének támadócsoportja látható 1917. március 8-án. A felső részen, az 1340 méter magas Magyaros-tető kúpjainak oldalában húzódik az orosz lövészárok. Előtte drótakadály, majd a hegy oldalában a magyar lövészárok látható a völgy fölött. A lövészárokvonal csúcsán több árok húzódik egymás mögött, melyekben a támadást megindító csapatok helyezkedtek el. A völgy két oldalába aknavető állásokat építettek, közöttük a támadás harmadik hullámában részt vevő csapatok várakoznak. Ezek gyalogos- és árkászcsapatok, amelyek az elfoglalt orosz állások megerősítését és védelmét hajtják végre. Az orosz lövészárokban a rohamjárőrök kézigránátdobó harcosai láthatók, mögöttük a járőr többi katonája lövészfegyverekkel harcol. A saját és az ellenség drótakadályain nyitott átjárókon a második hullám követi őket. Az ezred három csoportban hajtotta végre a támadást. A középső csoport a Magyaros kúpja ellen, a jobb csoport a Lápos irányába, a bal csoport pedig a Magyaros nyugati oldalát támadta.
Hogy milyen lehetett ezután az elfoglalt orosz állásokban berendezkedni, arról Szerdahelyi Gábor főhadnagy, a 10. honvéd gyalogezred századparancsnoka számol be naplójában: „1916. március 9. Az éjszakákat egy régi orosz tiszti állásban töltöttem. Kegyetlenül fúj a szél. Az orosz tüzérség egész nap lőtte állásainkat. A harmadik zászlóalj ellen ellentámadás készült, de vissza lett verve. Egy ellenséges gránát épp a fedezékem ajtajában robbant, de szerencsére nem voltam benne. Igen fáradt és kimerült vagyok, nagyon rosszul érzem magam. Délelőtt tizenegy órakor kaptam a telefonparancsot, hogy a századot felváltja a nyolcadik század, és én a századdal az 1369-es magaslat megett tartalék viszonyba lépek. Átveszem a kúpot megszállva tartó ötödik századtól a géppuska, aknavető, gránátvető, fényszóró satöbbi felett a csoportparancsnokságot. Délután kettőkor oly rosszul éreztem magam, hogy felváltásomat kértem. Kozma hadnagy vette át a századot, én meg lejöttem a második zászlóaljparancsnoksághoz pihenni.”
Oroszország a háborúban
1914 őszén az orosz cári hadsereg létszáma 3 400 000 fő volt, szinte elérte a központi hatalmak erőinek összlétszámát. Az állam a hadsereg fegyverzetét és felszerelését francia hitelekből finanszírozva modernizálta. A harcászat terén megmutatkozott ez a tüzérség és a lovasság helyes alkalmazásában, a gyalogság gyakran megfontolt, jól előkészített támadásaiban és állásaik kiépítésében. E gigantikus haderőnek a legnagyobb nehézséget a felvonulásához szükséges szállítási kapacitás szűkössége okozta.
Az 1916. évi sikereket követően 1917-ben az orosz állam politikai és gazdasági válságok sorozatát élte át. A márciusi forradalom után a hadsereg ereje elfogyott, az ellátás akadozott, a fegyelem megrendült. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy Románia veresége miatt a román csapatok helyét több helyen át kellett venni az arcvonalban.
1917 júliusában a cári hadseregek Galíciában indították meg utolsó, úgynevezett Kerenszkij-offenzívájukat, amely két hét alatt összeomlott. A székelyföldi arcvonalon az Ojtozi-szorosban indult meg ezzel egy időben a román–orosz csapatok helyi jellegű, tehermentesítő támadása, amit az osztrák—magyar–német csapatok ellentámadása követett augusztusban. E hadi események Romániában az Ojtoz–Mărăşti–mărăşeşti-i csaták néven vonultak be a köztudatba.
Az arcvonalban egyre gyakrabban fordult elő a kölcsönös barátkozás a háborús felek között. A Központi Hatalmak az éhező orosz katonákat szórólapok szétosztásával gyakran bírták rá arra, hogy adják meg magukat. Előfordult az orosz legénység lázadása is saját parancsnokaik ellen.
1917 őszén a Központi Hatalmak így előrenyomultak, és ennek is köszönhetően 1918 tavaszára mélyen benyomultak Oroszország területére, amit fegyverszünet, majd békekötés követett 1918 márciusában az orosz állammal, majd májusban Romániával.
Hogy mit tudott a háborúról az egyszerű orosz katona, azt jól jellemzi Alekszej Bruszilov, a kitűnő orosz tábornok visszaemlékezése: „Akárhányszor megkérdeztem a lövészárkokban, miért háborúzunk, mindig azt a választ kaptam, hogy valamilyen főherceget feleségestül megölt valaki, és ezért az osztrákok bántani akarták a szerbeket. De azt, hogy kik azok a szerbek, szinte senki nem tudta. De arról sem volt fogalmuk, kik azok a szlávok, arról meg már végképp sejtelmük sem volt, hogy a németeknek miért jutott eszükbe háborút kezdeni Szerbia miatt. Olyan kép alakult ki tehát, hogy az embereket nem tudni, miért, vagyis a cár szeszélyéből vitték a vágóhídra.”
Szerkesztette: Szekeres Attila
