A minden áron kormányozni óhajtó szociáldemokraták ugyanis, tekintettel a liberális demokratákkal majdnem azonos választási eredményre, úgy osztanak és szoroznak, hogy ez a frigy látszatra nagykoalíciót eredményez, és ennek következményeként biztonságos kormányzást, hisz a két párt együttesen hetvenszázalékos többségű lesz a parlamentben. Ha viszont az RMDSZ-t maguk mellé veszik, s a két nagy párt immár jól bejáratott bakalódása a koalíción belül megélénkül, illetve a párt belső harcai is felújulnak jövőben, az államelnök megválasztásának idején, az RMDSZ minden bizonnyal a liberális-demokratákat támogatja. Egyebet nem is tehet. És ha a liberális-demokraták s az RMDSZ a Nemzeti Liberális Párttól külső — ellenzéki — támogatást kap, akkor a Szociáldemokrata Párt a koalíción belül, saját ,,árulóikat" is fegyelembe véve, kellemetlen helyzetbe kerülhet.

Ha viszont a liberális-demokraták elfogadják ezt a feltételt, akkor — távolról kezdve a következmények sorjázását — az Európai Néppártnál kerülnek ellentmondásos és kellemetlen helyzetbe. A posztkommunistának — az egykori Nemzeti Megmentési Front örökösének — is titulált párt ugyanis nem éppen a néppárti doktrínák vállalásáról híres.

Erre a szálra fűzhető az is, hogy amennyiben az RMDSZ ellenzékbe szorítása a nagyromániások szerepkörének a továbbvitelét, a magyarellenesség újbóli térnyerését jelenti, ez egyszerre szül belpolitikai zavarokat, bajokat, és nagymértékben rontja az ország külső megítélését. Különösen most, amikor a trianoni döntés nyomán született államoknak a nagy létszámú elszakadt magyar nemzetrészeket szorongató gyakorlata az uniós vezérek tudatába is benyomul. A mostani koalíciós tárgyalásoknak és a nagykoalíció megkötésének másik hazai tanulsága, hogy a pártvezérek bármilyen, a választási kampányokat megelőző vagy ezeket követő ígérethalmaza erkölcs nélküli üres frázis marad, a politikai-ideológiai elkötelezettség is, hisz koalíciókötések után a választók szemébe vágják, hogy a választási ígéretek nem vették figyelembe a koalíciós kötődéseket.