Jó hírüket vitték

Kozma Albert helybeli fő szervező, unitárius lelkész fontosnak mondotta, hogy az Ősök Napját végre Erdélyben is megrendezik. Mert úgy véli, hiányt pótolnak akkor, amikor a honfoglaló elődeinkre irányítják kicsit a fényt és emléket állítanak történelemformáló nagy vezéreinknek. És nem mellékesen, szeretné, ha hozzájárulnának annak a tévhitnek az eloszlatásához, mely szerint a hazát számunkra biztosító magyarok nem rendelkeztek különösebb kultúrával. Hamis kép az! A Kárpát-medencébe megérkező magyarok magukkal hozták mindazt a jót, amit egy keletről érkező nép csak magával hozhatott. Nem primitív és nem barbár nép voltak a X. század elején hazát foglaló őseink, mint ahogy Atilla hunjai sem voltak azok.

„Három éve, már 2019-től kezdett érlelődni a gondolat, hogy Erdélyben is meg kell szervezni az Ősök Napját. Két éven át keresztbe tett a világjárvány, ám most végre sikerült, s jobb lett, mint megálmodtuk. Mert mindannak ellenére, hogy Erdélyben ismeretlen ünnepnek számít, az esemény két napján bő ezren voltak, s nemcsak a megye minden sarkából, hanem annál jóval messzebbről is eljöttek, csakhogy velünk legyenek. A hangulat remek volt, a program változatos, így sokan lesznek, akik jó hírnevünket messze viszik, általuk pedig évről évre egyre jobb és teljesebb lehet majd az elkövetkezőkben megszervezett bölöni Ősök Napja” – mondotta Kozma Albert.
 

Méltón szóljunk magyar őseinkről

Bíró András Zsolt antropológus, a Magyar–Turán Alapítvány elnöke volt a tábor egyik legaktívabb tagja. Tartott tudományos-ismeretterjesztő előadást, mondott megnyitóbeszédet, felvonult a hagyományőrző csapatok élén, áldozott a szertűznél és jelen volt a harci bemutatókon is. Az események gyorsan követték egymást, láthatóan elfáradt a súlyos, honfoglalás kori ruha viselésében, de kész volt rendelkezésünkre állni.

Mint mondotta, szövetségüknek két ága van. Őrzik a harci hagyományokat – a honfoglaló őseink mellett hun és avar lovas- és harci tudást, például a lovasíjászatot jelenítik meg –, de mellettük helyet kapnak a jurtakészítő kézművesek és néptáncosok is. Az egyesület másik ága pedig a tudományosságot szolgálja, ahol történészek, genetikusok, néprajzosok és régészek dolgoznak. Nagy szerepük van abban, hogy a fellelt szellemi és tárgyi örökségünk „végtelen nagy kincsestárának értékei” színvonalasan bemutatásra kerülhetnek.

„Erre azért van szükség, mert a nemzeti identitás és a nemzeti összefogás az egész Kárpát-medencében csak akkor tud újra megerősödni, hogyha méltóan tudjuk bemutatni a magyar őseink valódi történetét, méltóan tudjuk bemutatni a magyar őstörténetet, és olyan ünnepeket tudunk szervezni, melyek nemcsak arról szólnak, hogy jól érezzük magunkat, hanem felébresztik az emberek jogos büszkeségét is” – mondotta.
 

Izgalmas ez a kép!

Fehér József, a Magyar–Turán Alapítvány egyik vezető szervezője már huszonkét éve foglalkozik hagyományőrzéssel. Harcművészetekkel régebb is foglalkozott, ám amikor ráébredt népünk „gyönyörű múltjára, gyönyörű néprajzára, és nem különben gyönyörű hadi hagyományára”, a lovasíjászat felé fordult. Minél többet tanult a nomád kultúráról, a honfoglaló elődeinkről, a fegyverhasználatról és általában a hadi hagyományokról, annál fontosabbá vált számára, hogy azt hitelesen közvetítse az érdeklődőknek.

Kevés leírás maradt fent a honfoglaló magyarok viseletéről és fegyverzetéről, ezért azt a keveset, ami van, igencsak megbecsülik. Az alapítványnál részletesen odafigyelnek, hogy hagyományőrző megmozdulásaikkor hordott ruháik és fegyverzetük a régészeti eredményekkel megegyező legyen, és követik – hogy világosabb képet kapjanak – a rokon népek és a korban hozzá illeszkedő népekről érkező új információkat is. Örvendtek, amikor nemrégiben Páty határában találtak két figyelemre méltó tarsolylemezt, és lelkesen vettek részt a Magyar Természettudományi Múzeummal közösen Az őslótól őseink lováig című kiállítás létrehozásában. Abban teret kapott a hála is, azaz megmutatták, mi mindent köszönhet a magyarság a lovaknak.

„Ma már sokkal tisztábban látjuk, mint tíz évvel ezelőtt, hogyan néztek ki őseink, milyen ruházatot viseltek, milyen fegyverzetet használtak, a lovak miképp voltak felszerszámozva. Az újabb és újabb leleteknek köszönhetően folyamatosan bővül tudásunk, egyre izgalmasabbá és hitelesebbé válik a kép, amit megmutathatunk mi is a közönségnek” – mondotta.
 

Sólyom szárnyán

A pannonhalmi Krekács Zoltánnak solymával többször is sikerült az Ősök Napjának közönségét tapsra késztetnie: látványos volt, ahogy a madár szemmel alig kísérhető gyorsasággal követte a nevelője által mozgatott csalit.

Zoltán harminc éve találkozott a solymászattal. A ragadozó madarakat gyerekkorától kedvelte, de a sólymokkal csak később, egy katonatársának köszönhetően került kapcsolatba. A nemes madarak az első pillanattól lenyűgözték, ezért úgy döntött, megtanul róluk mindent, amit lehetséges. A solymászat szerinte nemcsak egy vadászati mód, hanem kultúránk jelentős része, hiszen regéinkben, mondáinkban benne van, igazi szimbólumunk.

Magyarországon hatvan-hetven, legfeljebb száz solymász van, Erdélyben alig néhány, Székelyföldön talán egy sem. Régebb voltak itt mesterek, de a második világháborút követő időszak nem kedvezett nekik, néhány év-évtized alatt eltűntek azok, akik tudásukat továbbadhatták volna. Ha igény lenne rá, szívesen segítene, hogy újra kialakuljon egy kisebb solymász közösség. Csak bátorítani tudja az esetleges érdeklődőket: a sólymok szaporításából és neveléséből – köszönhetően az arab érdeklődésnek – meg is lehet élni.

De nemcsak a tisztes megélhetés lehet vonzó, hanem a munka által felkínált életmód is. Számára például sokat jelent, hogy taníthatja a madarakat, felszerelésüket elkészíti, majd sportként lóról vadászhat velük: olyan kötődés alakul ki a solymász és madara közt, hogy arra még az asszony is féltékeny lehet!
 

Kurd zenész barátunk

Apró termete ellenére Diyar Van Deriket valahogy nem lehet nem észrevenni: folyton mosolygó arca, viselete és jellegzetes hangszere óhatatlanul is magára vonzza a tekintetet. Törökországban született, vallását tekintve Zarathustra tanítását követő kurd. Gyermekkorát már Hollandiában töltötte, zenét tanult, később reptéri biztonsági őrként dolgozott. Bár megélhetése biztosított volt, elvágyódott Németalföldről. Talán azért, mert nomád törzsből származik – heten vannak testvérek, a bő családot pedig legalább ezren alkotják –, ami miatt a modern környezetben nem érezte magát otthon. Nem úgy Magyarországon!

Magyarországra turistaként érkezett, de néhány nap elég volt, hogy úgy döntsön, ott akar élni. Hazament, munkahelyén felmondott, cókmókját összeszedte, s visszatért. Hamarosan Pannonhalmán telket vásárolt, arra pedig, hogy legyen hol fejét lehajtania, lakókonténert vett. Az első társa egy kutya és egy kakas lett, aztán megnősült, és gyermeke is született. Hét év alatt megtanult magyarul; kiejtése távol a tökéletestől, de szókincse már bőven elég ahhoz, hogy megértesse magát.
Héthúrú pengetős török hangszerére csak felnőtt fejjel talált rá, ám nagyon megszerette, mert bánat és öröm kifejezésére is nagyon alkalmas, sőt, imádkozni is lehet általa. Mint mondotta, zenéjével keres – Isten adja – éppen annyit, amennyi elég. Az elég éppen elég, mert ha több van, a bajok is jönnek – fejtette ki életfilozófiáját Diyar.
 

Népének tudósa

Tűz, te gyönyörű, tűz, te megtisztító, tűz, te gyönyörű, mindig égj, mindig égj! – énekelte a tűzszert végző Szedresi Attila, aki tizennégy éve lát el táltosi feladatokat. Mint mondotta, Bíró András Zsolt és más elhívatott szakemberek kutatómunkájának köszönhető az, amit ma a táltosokról tudunk. A táltos egy személyben volt lelkész, orvos és szellemi vezető, ezért széles ismeretekkel kellett rendelkeznie, és az elhivatottsága mellett szüksége volt valami, az átlagembert meghaladó képességre is. Idősebb táltos mellett kellett a gyógyító füvekről tanulnia és képességeit fejlesztenie.

A tűz fontos volt elődeinknek, ezért szentnek és misztikusnak tartották – mondotta Szedresi Attila. Szertartásokat végeztek és imádkoztak mellette, a felszálló apró szikrák által pedig kapocs jött létre a jelen és a múlt, a ma és a tegnap nemzedéke közt. Ezért is kérte a tűzszer elején és végén is, hogy a tüzet ne oltsák el, hagyják lelohadni, parazsába pedig semmi szemétnek számító dolgot ne dobjon a közönség.
 

Testvérnépünk, a kazah

Koródi-Juhász Gulzsanat kazah származású, a kilencvenes évek elején a szerelem vitte Magyarországra. Hogy a két nép közti rokonság nyilvánvaló, csak férje megismerését követően tudatosult benne, mert a szigorú szovjetesítés miatt Magyarországot Vengriáként ismerte.

A kazahok testvérnépnek tartják a magyarokat. Az öregek sokat mesélnek a gyermekeknek arról, hogy van egy törzs, amelyik messze vándorolt tőlük, s magyaroknak hívják őket. Ez nem mese: országában az egyik legnépszerűbb kazah keresztnévnek ma is a Magyar számít! A házon kívüli szavaink közül sok kiejtésben és értelmében is megegyező – például a tűz, kabát, kalap, alma. A rokonságot abban is felfedezni véli, hogy mindkét nép számára rendkívül fontos a ló, a lovaglás és az íjászat.

Az első, még 2007-ben Kazahsztánban életre hívott Kurultajról már akkor tudomást szerzett, ezért igencsak várta, hogy Magyarországon is megszervezzék. Fontosnak tartja az eseményt: meggyőződése, hogy általa a népe és választott hazája közti kapocs válik egyre szorosabbá. A Magyar–Turán Alapítvány rendezvényein előbb látogatóként vett részt, manapság kazah és orosz nyelvtudását felhasználva önkéntes munkát végez.