Aki még nem érezte lelke mélyén szülőföldje iránti vágyát-szeretetét, vegye kezébe Elek apó Édes anyaföldem című könyvét, mélyedjen el sorai között, mert olyan szépen, miként azt ő maga tudta „papírra elmondani” anyanyelvünkön, meglehet, senki sem tette meg még ezen a kerek világon. 1960-ban néhai köpeci Gúzs Sándor barátommal, keresztkomámmal elindultunk, hogy könyve alapján felkeressünk minden olyan helyet, amelynek leírása – értettük mi – amolyan felnőtteknek szóló igaz mese. Egy-egy ilyen utat kinek volna joga megtiltani az olyan embernek, aki elcsendesedni, megpihenni akarna a szülőföld mesés tájain? Mi is a Csík orrán másztunk ki s a Likaton át értük el a Mitács hegynyakát, ahonnan kitárult a Csíki-medence, s a Mitács oldalában friss sarjú illatán dőltünk le, belealudtunk az aznapon megélt esti mese hangulatába... A mese folytatását most már csak a számítógép mellett tehetem, mert jó dolog birkózni az emlékekkel, lám, mi kerekedik ki belőle.
Meséből mese
Gyári munkás édesanyám tudott ugyan nekünk mondani egy-két mesét, keresetéből arra is futotta, hogy mire olvasni tudtunk öcsémmel, már ismertük Sebők Zsigmondot annyira, hogy szeressük Mackó úr szárazon és vízen való kalandjait, s a Magyar Népmese gyűjteményből, ha kellett, hatvanhatszor is tudjunk nevetni Csiripfalvi Csuli úr becses családjának bajain, avagy mindig megmosolyogtasson Cserebogár úrfi és Csillácska története. A meséket aztán lassan felválthatták a kötelező irodalmi olvasmányok, de mi, mikós diákok mégiscsak azon szerencsésebb tanítványok közé tartozhattunk, akiket dr. Izsák József tanár úr tanított meg a könyvek és versek szeretetére, szavaltatott, néha kötelező volt kívülről megtanulni egy-egy nagy írótól származó idézetet, később aztán Harkó Jóska bácsi osztályfőnököm tanított meg a földrajzi leírások szeretetére. Örvendtem s örvendek ma is, ha megemlékezhetek róluk.
Varázsló Erdővidék
1960 nyarán nyílt meg előttem a vidék, Barót, ahol házasember lettem, s ahol két lányom – Blanka és Réka – született. Később jött a Mari-lak is akkori lakójával, Flóra nénivel. Néhai dr. Demeter Jenő baróti belgyógyász-kardiológus orvos barátom mutatott be az öreg leánynak, aki meghívott úgy kéthetente egy-egy rövid beszélgetésre a kúriába, amikor elmesélte, hogy a lepergett hetekben sikerült-e valamelyest előbbre lépni a Mari-lak emlékházzá való besorolásában. Nem most volt, akkoron még gémek lakták a birtok fenyőóriásait, és az udvar minden szegletének kibetűzhettük a nevét, Elek apónak mindegyikhez egy-két soros versikéjét. Ezek a kisbaconi látogatások csak lassan maradtak el, s csak akkor, amikor a Mari-lakban élő Bardóczné és a kedves ismerősünkké-barátunkká lett Bardócz Dezsőék lemondtak nemes idegenvezetői feladatukról.
Aztán mi is lassan búcsút vettünk Erdővidéktől, átölelt Sepsiszék, ahol szüleim már sok-sok éve vártak, mindig aggódva fiuk miatt, nehogy érje valami a föld alatt.
A falu temploma
Meseország központja
Kisbacon nevét a gyermekek Elek apója, Benedek Elek (1859–1929) meseíró, író és harcos publicista szülőfalujaként ismerték meg a magyar mese-irodalom kedvelői, és nem csak. Szülőháza már nem áll, de megvan még lakóháza és munkahelye, a késő klasszicista stílusban épült kúria, a Mari-lak. Timpanonján ma is ott áll az írás, mely Fischer Máriának (1862–1929) ajánlja a családi hajlékot. A fundus a család jelenleg is élő leszármazottjainak tulajdonában van, ma Benedek Elek-emlékház, évtizedes zarándokhelye a mesét szerető gyermekeknek, irodalomkedvelőknek.
Itt írta Elek apó műveinek jelentős részét, innen szerkesztette a két világháború közötti Erdély egyetlen magyar nyelvű gyermeklapját, a Cimborát. Az épületet az író születésének 100. évfordulóján (1959) emléktáblával jelölték meg. 1969-ben születésének 110., halálának 40. évfordulója alkalmával az akkoron élő erdélyi írónemzedék nagyjainak jelenlétében avatták emlékházzá, boldog vagyok, hogy ezen az ünnepségen magam is jelen lehettem.
Itt élt 31 éven át Benedek Elek emlékének őrzője és ápolója, Elek apó lánya, Benedek Flóra (1890–1975), aki Budapesten tanítónő, gondozónő, majd az emlékház mindenese volt. 1944 tavaszán vonult nyugdíjba és költözött Erdélybe a kisbaconi családi kúriába, ahol szorgalmazta Benedek Elek emlékének ápolását, és kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy a kisbaconi házon 1959-ben emléktáblát helyeztek el, 1969 májusában pedig emlékmúzeumot avattak az épületben. Sok esztendőn át fogadta a látogatókat, Loli néninek szólították helybeliek és vendégek egyaránt. Nem volt gyermeke, ezért is érezte magáénak mindazon kicsinyeket, akik elzarándokoltak Elek apó házához. Porai szüleivel közös sírban nyugszanak a kisbaconi temetőben.
Jelenleg az idegenvezetést az író dédunokája, Bíróné Bardócz Enikő nyugalmazott tanár, férje, Bíró Béla nyugalmazott matematikatanár, a Székely Mikó Kollégium volt igazgatója és lányaik, Bíró Boróka és időnként Bíborka, az ükunokák végzik. Elek apó eszmei, irodalmi és tárgyi örökségének ápolását teszi ez a család is szívvel-lélekkel, nagy odaadással és kellő szakértelemmel.
Apó udvarán fogadtak engem is kellemes rövid tereferére. Az emlékház sem változott nagyon sokat. Itt látható Elek apó Gergely István alkotta mellszobra, egykori dolgozószobája, a nagy ebédlő, tárlóiban régi és új kiadású könyvei, a falakon családi képek. A Mari-lak irodalomtörténeti emlékhely. A házat körülvevő öreg fák alatt Benedek Elek fia, Benedek Marcell (1885–1969) író, irodalomtörténész és műfordító emlékére készül az új asztal és ülőpadja is. A kiterjedt udvar és gyümölcsös jellegzetes helyein már olvashatók a négysoros új táblák. Javítják a bejárati kaput, tört köves sétányt építtettek. Benedek Elek nevét viseli a szülőfalu elemi iskolája, ahol most vakációs csend honol, nyugalmat, békességet sugároz Elek apó ülőszobra is, szemben épp az iskolával.
Messze esik Kisbacontól a fürdőváros Kovászna, ahol a hálás utókor mellszoborral emlékezett a külföldön is tanult nagy szívgyógyászra, dr. Benedek Gézára. A tudós orvos lelkében, lám, ott munkált a szülőföldjéhez való ragaszkodás: nem messze Elek apóék síremlékétől faragott kopja figyelmeztet: végső pihenőre ő maga is ide vágyott.
Tovább hurcolom emlékezetemben a családtörténeti képeket, s lám, eszembe jutott a temetőben, hogy Benedek doktornak kisbaconi orvos elődje is volt, a falu szülöttje, Benkő Sámuel (1743–1825), a szintén külföldi egyetemeken tanult orvos, az orvosi meteorológia úttörője. Őt teljesen elfelejtettük?
Mari-lak
Az ágas-bogas családfa
Volt még emlékezetes tagja ennek a famíliának kisbaconi Benedek-Huszár István 1848–49-béli huszár lovaskatona személyében, aki pedig éppen Elek apó nagyapja volt. Mesélték, hogy a régi és népes família négyféle családból verbuválódott össze – magyarázta Benedek-Huszár János, Barót város polgármestere, aki elmondta, hogy a legnépesebb jelenleg is a Benedekek ága, és ezért évszázaddal ezelőtt is megkülönböztető neveket viseltek. A lovaskatona mivoltát megtartó család mindig a Huszár nevet viselte, és az újszülött fiúgyerekek mindig a kötelező János és a Gábor nevet kapták, így nem nehéz követni a nemzetség egyfajta folytatólagosságát.
Rácsodálkoztunk arra, hogy az elöljáró, Benedek-Huszár János fejből sorolta egymásután következő felmenőit. Hajdanában-danában, amikor császári parancsra terjesztették Erdélyországban az Amerikából behozott pityókát, minden falu kellett ebből hazaszállítson egy szekérrel. Kisbaconból éppen egy Benedek H. Gábor nevű legényember indult el lófogattal, s a helyi emlékezet szerint azt a határrészt, ahová elültették annak idején a nélkülözhetetlen alapélelmiszer gumóit, a faluban még most is Pityókás néven emlegetik!
Új öröm és régi emlék
Délebédre szólt a harang, a parókia kapujában régi kedves ismerősöm fogadott, új örömmel láttam újra az egykori Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium tanulóját, Benedek Csongort. Diákkori arcát régebbi emlékként kerestem, megtaláltam. Harmadik esztendeje fiatal lelkésze a falunak, eklézsiája három és fél száz református lelket számlál. A példás rendre és tisztaságra ki ne figyelne fel a parókia udvarán? Engem többek között az ifjú lelkész elért eredményei érdekeltek: a megújuló gyülekezeti ház s az abban zajlott tevékenységek, hogy sikerült teljesen felújíttatni a templom szép hangú Kolonics-orgonáját, melyet az elkövetkezőkben bizonyára megtekint kiváló orgonaismerőnk, Márk Attila is, s azt már nem is kell mondani, hogy Székely Lajos nyugalmazott lelkész és gyakorlott énekes kántora révén jobbak, szebbek, felemelőbbek a kisbaconi istentiszteletek. Maradt még feladat az őszre is, tervben van még ebben az évben a lelkészi lakás teljes felújítása.
De hol a tékozló fiú?
Budai Józsefről van szó, a geológusról, a későbbi pomológusról, arról a bodosi gyümölcsnemesítőről, aki a fiatal Benedek Elek földije volt itthon is, Budapesten is, s akinek kanyargós életére jelentős teret szentel Elek apó az Édes anyaföldemben. Tanárként kezdte Magyarláposon, ahonnan magyarsága miatt kizsuppolták. Szabó József geológus professzornak volt jobb keze a budapesti egyetemen, de hazahozta a honvágy és öreg édesanyja. „Csudálkozva hallják-látják a bodosiak – írta Benedek Elek –, hogy a legfinomabb almák, körték, szilvák a bodosi kertekben teremnek. Ezeknek a fáját mind Budai József oltá! Ez a csuda ember folyton újabb meg újabb fajták teremtésén töri a fejét, s nemhiába töri. Összepárosítja a batulalmát az aranypárménnal, s lesz a párosításból új alma: batul a formája, aranypármén a színe, s gyümölcsszedéstől új gyümölcsszedésig eláll. Mikor aztán beültet minden talpalatnyi földet, s csak a száraz fuszulykakaró beoltatlan, ismét nyakába veszi a világot. Tíz esztendő múltán kincses Kolozsváron bukkan fel puritán alakja, Mezőtúron lesz háziszőttes ruhában, nyakkendő nélkül professzor a községi leányiskolában. Községiben, amely az államtól nem kap segélyt (...) képtelen itt hagyni a hazát, az édes anyaföldet, az édes anyaföldön a legjobb anyát, aki minden nyáron szívrepesve várja a »tékozló« fiút. József ma vénember, a miskolci református kollégiumban nemesíti a gyermek- s a miskolci szőlőskertekben a vadcsemetéket. Innen küldi haza, az édes anyaföldre boldognak, boldogtalannak a gyöknemes szilva-, meggy-, cseresznyecsemetéket; innen készülődik haza teleültetni zölderdő-zúgásos, vadgalamb-szólásos szép Erdővidéket, s aztán pihenni a bodosi temetőben, nem leli honját a hazában... Epedve néz ő is Kelet felé, mindig csak Kelet felé, a bodosi hegyek, a bodosi kertek felé (...) s megpillantja a kisbaconi templomot. Épp most kondul meg a nagyharang. Még mindig a vén Mihály András kongatja, aki tíz év előtt széket tett az ő lába alá, amelyről vékony hangon hadarta el Istent dicsérő könyörgését. Mind azt mondja a nagyharang: je-re ha-za, je-re ha-za – mintha bizony hívás nélkül is nem azt cselekedné. No, majd mást mondotok kettesben, ha egyszerre két kötelet rángat vén Mihály András. Mind azt fogjátok mondani: Vidd el, dugd el, temetőbe temesd el!”
Sajnos, nem így végződött – folytatom én, de nem tudom már másnak elmondani csak a lap olvasóinak. Budai későn nősült, feleségével egy sírban nyugszanak a miskolci Deszkatemplom temetőben, orra esett síremlékének rendezését egy miskolci utam alkalmával segített rendezni dr. Kriza Ákos, a város akkori polgármestere. Bodosban emléktábla őrzi szülőházát. Ilyen szépen felidézni Budai emlékét, lám, csak Benedek Elek tudta.
Tó a föld alatt
Ragályos az emlékezés
Én személyesen csak három fiát ismertem nagytiszteletű kisbaconi Tompa Zsiga lelkésznek, aki 1929-ben feleségével együtt temette Elek apót: Tompa Károly soproni egyetemi tanár volt, ismertem Középajta „szép szavú” református lelkészét, Tompa Lászlót, munkatársam volt a Tükörnél és a Háromszéknél a mezőgazdász mérnök és író Tompa Ernő. Tompa professzorral láthattam „a nagy erdész” Bedő Albert Stróbl által készített mellszobrát a soproni egyetemen, az én vendégem volt, amikor virágot vittünk a főerdész kálnoki sírjára. Tompa László kedves beszélgetőtársam volt, Sepsiszentgyörgyön élő Enikő lányával közösen tartjuk fenn emlékét. Szűk a hely minden közös emlékre, hisz találkozásainkból sohasem maradhattak ki a Kisbaconhoz, a Benedek udvarházhoz kötődő történetek. Mindhármójukat a Székely Mikó Kollégium szelleme indította életútjukon Kisbaconból a nagyvilágba.
Szinte kihagytam „Elek apó feredőjét”! Hát még ilyen is van-e? – kérdezhetné az olvasó. Az sem semmi, hogy Györkovácsban van egy gübbögtető, ami Benedek Elek nevéhez kötődik. A Dél-Hargitából eredő Fenyős-patak völgyében valóságos borvíz-sokadalom található. A Szilhát-erdő alatt jelenik meg a két Kőrises-forrás, a Szilpatak beömlésén alul a Tamásné-borvize, a Nagyköves-patak völgyében a Baló- és a Zöld Pál–borvize. A Fenyős nagy kanyarjánál, az Érces-patak beömlésénél kialakult völgytágulat neve Istenkas. Itt ered a bő hozamú Érces-borvíz. A katlanszerű völgy szarvasok és vaddisznók tanyája, ide folynak be a felhagyott bányatárók szénsavas borvizei is. Arany után kutatók hatoltak itt be réges-régen szakszerű tárnákkal az andezittörmelékbe. Az egyik barlang mennyezetét és falát barna színű limonit cseppkő lefolyások, gipszkristályok díszítik, a vasban gazdag borvizek „alkotásai” mind. A tárók bejáratán belül, amolyan kisméretű tavacskák formájában felhalmozódik a langyos, 15 °C-os borvíz, és kis csörgedező patakocska formájában ér le az Istenkasba. Bányai János szerint a Hargitát kutató tudósok expedíciója nevezte el Benedek Elekről 1935-ben az egyik „tavas-barlangot”.
Elek apó így ír erről a helyről az Édes anyaföldemben: „Érces pusztája alatt húzódik meg sötéten, rejtelmesen, mély hegyszakadékban egy sűrű rengeteg: Istenkas a neve. Itt rejtőzködött Kisbacon népe a tatárjárás idején… S mert jól elrejté, Istenkasnak nevezték el. Istenkas fenekén vágtat szilajon Fenyős-patak, meg-megtorpanva, s átugorva az itt-ott összetorlódott kőgátokon. S ihol itt van mindjárt Érces borvize: messze földön a legjobb borvizet bugyogtató. Meredek oldalból barlangok szája vöröslik, szentül hiszi a nép, hogy a hegy keble aranyat rejtegetett valaha régen, talán most is…”
Az Istenkas fölé emelkedő Leshegyre mindig őrszemet állítottak a falubeliek – hallgattam a kisbaconi mondát. Az állandóan figyelte a környéken az ellenség, a tatárok mozgását. A veszély hírét futár adta tudtára az elrejtőzötteknek. Benedek Elek gyermekkorában szénát takarni járt a Györkovácsba. Ott langyos borvízferedőket építettek a kisbaconiak. Egerfából rakták ki oldalait, jó meleg nyári napokon a napsütéstől még melegebb lett a vize. Ki ne szerette volna megmártózni magát abban takarás után? Egyiket ma is Elek apó feredejének nevezzük.
