Jobbról-balról virágos rétek és megművelt földek. Visszanézni is káprázatos: Lisznyót zöld lombok rejtik, egybefolyva a fennebb tömötten álló erdővel, csak a kimagasló fehér templomtorony jelzi itt-ott, hogy a völgy lakott. Nem véletlen, hogy a Bikfalva–Lisznyó–Sepsimagyarós–Rétyi Nyír útvonal az egyik kedvencünk. Oda-vissza szoktuk megtenni. Bicikliút ugyan nincs, de az autós forgalom elég gyér, úgyhogy vígan tekerünk a sima aszfalton és a kövezett szakaszokon is. Jó sokat hullámzik, de csak az egyik emelkedője – a Lisznyót Magyaróssal összekötő Heveder – teszi próbára az alkalmi túrázót, bár az sem gond, ha le kell szállni a nyeregből: tolni sem a tűző napon, hanem a hűvös, illatos árnyékban kell a bringát. A túlodali lejtőn való gurulás már dupla élvezet, amit az sem ront el, hogy nemsokára ismét felfelé kanyarodunk. Miénk a világ ilyenkor, szinte eggyé válunk a dombokkal, madarakkal, távlatokkal. Előttünk a Nyír varázslatos rengetege, a háttérben székely falvak. Áhítattal nézünk körül, és tisztelettel adózunk az itt élőknek, akik a természet és az ember közötti harmóniát megteremtették. És fenntartják… – vajon meddig?

Az autentikusság ugyanis törékeny portéka. Háromszék szerencséje, hogy (még?) nem tartozik a felkapott idegenforgalmi helyek közé, mert a szabadságra érkezők ugyan pénzt hoznak, de a tömegturizmussal jönnek a nem kívánt változások is. Dél-Tirolban a kis osztrák falvak lakossága rég nem képes kiszolgálni a tízezerszám oda tódulókat, és a helyi sajátosság néhol már csak kereskedelmi díszlet, ami eladja a nagyrészt máshonan származó árut. Velencéből egy ideje kezdtek elköltözni a helybeliek, mert elveszett az otthonosságérzetük, de itt a közelben is van már veszteség: a vulkánjáról, smaragdzöld taváról, bazaltoszlopairól és kastélyáról híres Alsórákoson pár éve még valódi, két-három fogásos ebédet is lehetett fogyasztani (kertben termett és erdei idényzöldségekből, gyümölcsökből) egy parasztház volt tisztaszobájában vagy az udvari almafa alatt, most azonban már csak vásári egyenkosztot (sült húst és krumplit) lehet „választani”, azt is a vulkán melletti parkoló sörsátraiban. Innen még van visszaút: ha valóban minőségi turizmust akarunk, ami a helyi értékekre alapoz és nem szennyezi, lepi el Drakula-trikóival, kínai giccseivel, és forgatja ki özönvízként sarkaiból a környezetet, akkor abba a csendes irányba kell fordulni, amelyet a zabolai Mikes-kastélyban nemrég tartott ökoturisztikai konferencián is mutattak, illetve amelyen a már hozzánk is elérő magyarországi vándortáborok is elindultak. Úgysem tudunk akkora hegyeket, olyan várakat, sportközpontokat felvonultatni, mint Brassó megye, de épp ez lehet az esélyünk: a tömeget kerülőknek nyújthatunk szelíd, zöld időtöltést a dombok, udvarházak és borvizes feredők között. Erre a családos vagy kiscsoportos kikapcsolódásra is van igény, és manapság az sem utolsó szempont, hogy járványban is művelhető.

Persze kellenének ehhez bicikliutak és civilizált strandolási lehetőséget kínáló természetes vizek (tavak) is, de e téren már érezhető némi mozgolódás az önkormányzatok háza táján. Ha sikerül elkerülniük azokat a csapdákat, amelyekbe például a Gyilkos-tó gazdái sétáltak bele, és az új építkezésekre is figyelnek (megakadályozva a tájidegen „fejlesztéseket”), akkor kínálhatunk valami olyant az érdeklődőknek, amiért érdemes ide jönni, mert máshol már nem találják meg. És gyermekeinknek sem egy elrontott világ lenne az örökségük.