Bevenni Nándorfehérvárt

Az ellenség előnyomulásáról és szándékáról Budára beérkezett hírek igazak voltak. Mohamed (II. Mehmed) az 1456. évre tényleg mindenekelőtt Nándorfehérvár bevételét és közvetlenül utána Magyarország megtámadását határozta el, mi célból már a tél folyamán nagyszámú csapatokat vonultatott fel a bolgár–szerb határ mentén, valamint Drinápoly környékén és egyúttal óriási mennyiségű hadiszereket is felhalmozott. A szultán ama intézkedése, hogy Krusevácon számtalan nagyöblű ágyú öntését rendelte el, minden kétséget kizárólag arra engedett következtetni, hogy mindenekelőtt Belgrád, azaz Nándorfehérvár ostromát vette tervbe. Az öntés azért történt Krusevácon, mert Szófiából vagy még hátrább fekvő vidékekről azok szállítása igen nagy súlyuknál fogva szinte lehetetlen lett volna.

Mohamed szultánnak az 1456. évi hadjáratra vonatkozó hadműveleti terve abból állott, hogy Belgrád bevétele után nyomban Magyarországot özönli el seregeivel. Ama büszke önérzetre támaszkodva, hogy neki Európa akkori második fővárosának, Konstantinápolynak bevétele aránylag könnyen sikerült, most állítólag esküvel fogadta, hogy azt a dunamenti várat, amelyet atyja hat hónapig sikertelenül ostromolt, ő két hét alatt beveszi és még további két hónap múlva már Budán fog ebédelni. Mihelyt kitavaszodott, 150 000 főnyi seregét Drinápolynál gyűjtötte egybe. (Ezt a számot a mai történetírás igen túlzónak tartja – szerk. megj.) A felmentő seregek távoltartása céljából a várnak a víz felőli oldalon való elzárását határozta el, ebből a célból a Duna menti tartományokban 200 hajót készíttetett s azokat Viddinnél gyülekeztette. A Krusevácnál öntött ágyúk konstantinápolyi harangokból készültek, a szultán serege mintegy 300 ágyúval érkezett meg Belgrád alá. (…) A sereg élelmezéséről nemcsak az előnyomulás, hanem az ostrom tartama alatt is Brankovics György szerb deszpotának kellett gondoskodnia.

A török sereg közeledésének hírére Hunyadi június végén csekély hadával átkelt a Dunán, és a kétkulacsos szerepet játszó Brankovics szerb deszpota által támogatva Szendrőnél a Morava beömlése tájékán útját állotta a török előcsapatok további előnyomulásának, de a tulajdonképpeni török sereget természetesen nem tartóztathatta fel, hanem a Duna jobb partján „szakadatlanul, éjjel-nappal viaskodva lassan Belgrád felé húzódott. Így jutott el ő is és nyomában az ellenség is Nándorfehérvár alá.” (Balanyi György)

Kapisztrán már július 2-án megérkezett Nándorfehérvárra az első keresztes hadakat szállító 5 nagy hajóval. (…)

Közben megérkezett Hunyadi is. „Bár napokon át szinte szakadatlanul harcban állott, megérkezte után haladék nélkül hozzálátott a védelem szervezéséhez. Táborát a Duna jobb partján, Zimonyon felül Zalánkemén közelében ütötte föl s mindenekelőtt hajóhadának gyarapítására gondolt, mivel tisztán látta, hogy a szorongatott vár érdekében mindaddig semmit sem tehet, míg a Duna felől lehetővé nem teszi a szabad közeledést. Rövid néhány nap alatt mintegy 200 hajót vont össze Zalánkemén mellett, csakhogy e hajóknak nagyon csekély része volt hadigálya, a többség a keresztesek szállítására és hasonló célokra szolgáló teherhajó volt, melyeket előbb még át kellett alakítani, támadásra és védelemre egyként berendezni, hadiszerekkel ellátni s végül megfelelő harcosokkal megrakni.” (Balanyi György)

Mohamed seregével Belgrád alá érve a várostól délre, a Duna és Száva közt szállt táborba, 60 nagyobb gályából és közel másfél száz kisebb hajóból álló hajóhadának zöme pedig azonnal Zimonyon fölül foglalt állást, hogy a várat a víz felőli oldalon elzárja, míg néhány hajó Nándorfehérváron alul, a táborral egy magasságban kötött ki a Dunán. A csapatok első megtelepedése után még folyton folyvást érkeztek Bolgár- és Törökországból a nyilakkal, dsidákkal és egyéb seregszükségletekkel megrakott marhák, ökrök, bivalyok, tevék és szekerek. (…)

Nándorfehérvár a Száva és a Duna összefolyásánál, a két folyam között fekvő szikladombon terült el, mely dombnak tetején a Felső-vár állott. Ennek alján, a Száva felöli oldalon feküdt a Vizi-vár, míg a tulajdonképpeni város az e váraktól keletre fekvő lejtőkőn épült fel. (…)

Mohamed beérkezése után nyomban kiadta intézkedéseit a vár körülzárására és az ütegek beépítésére és már július 4-én megkezdődött a vár lövetése, mely időtől kezdve az ágyúk éjjel-nappal munkában voltak. (…)

Győzelem a vízen

Az emberéletben okozott kár ugyan minimális volt, (…) ellenben a város falai tíznapi ágyútűz után annyira össze voltak lövöldözve és annyira bomladoztak, a várőrség pedig a szünet nélküli munka és a folytonos nyugtalanság által már annyira ki volt merülve, hogy Szilágyi megüzente Hunyadinak, miszerint, ha segítségére nem jön, akkor a várat rövidesen fel kell adnia. Hunyadi a maga magyar hadával, a Kapisztrán által vezetett keresztesekkel és a hajóhaddal július 13-án indult meg Zalánkeménből, s megüzente Szilágyinak, hogy másnap ő is álljon készen valamennyi hajójával s alkalmas pillanatban támadja hátba a török hajóhadat. Hunyadi hajóhada másnap Zimony elé ért, amelynek közelében a török hajóhad gályái láncokkal egymáshoz fűzve hatalmas folyamzárt alkottak. (…) A magyar hajók, hajtva a Duna árja és az erős karú evezősök által, oly hatalmas lökettel mentek neki a török hajóvonalnak, hogy az összekötő láncok csakhamar több helyen átszakíttattak.

Most aztán kétségbeesett küzdelem következett a Duna hullámain, amelybe a kereszteseknek a part mentén felállított tűzérsége igen előnyösen avatkozott be a magyarok javára. Amidőn pedig a nándorfehérvári polgárok által ügyesen vezetett 40 hajóból álló Szilágyi-féle hajóraj is megjelent a török hajóhad hátában, a fölény szemlátomást a magyarok oldalára terelődött át. A vízi küzdelem ideje alatt Hunyadi szárazföldi hadait akként állította fel Zimony tájékán, hogy Nándorfehérvár felől török támogató csapatok ne vegyülhessenek bele a vízi küzdelembe. Szilágyi hajórajának közbelépése után a török hajóhad csakhamar részeire bomlott, s nemsokára hajó hajó ellen folytatta a véres küzdelmet. (…)

A győzelem teljes volt és általa Hunyadi szándékolt célját tökéletesen elérte. A Duna most már teljesen a keresztények birtokába jutott, s megnyílt azon a szabad közlekedés az ostromlott város és az anyaország között. A fényes győzelem, Hunyadi és Kapisztrán bevonulása felvillanyozta a lankadni kezdő várőrséget. Saját fegyvereseit és a keresztesek jobban felfegyverzett és fegyelmezettebb részét Hunyadi berendelte a várba, ahol most már mintegy 15 000 főnyi jól használható őrsereg állott rendelkezésre, míg a többiek a Száva beömlésénél, annak bal partján, a várossal és a török sereg balszárnyával szemben ütöttek tábort. Ezek száma napról napra növekedett. (…)

A vár ostroma

Az ostrom vezetésével megbízott Karadsa ruméliai beglerbég nap nap után közelebb vitte árkait és ütegállásait a városhoz, és a lövetés majdnem naponta ismétlődő kisebb-nagyobb rohamok mellett még intenzívebb módon folyt tovább, igen nagy károkat okozva az erődítésekben, de Hunyadi éjjel-nappal szakadatlan munkával a megrongált falakat újból kiigazíttatta, ahol pedig ez lehetetlen volt, ott azok mögött új erődítéseket emeltetett és a maga ágyúival is serényen lövette a támadókat. A július 20-i roham alkalmával a magyaroknak egy jól célzott ágyúlövése Karadsa béglerbéget, az ostrommunkálatok vezetőjét szétszaggatta. (…) A szultán seregét több csoportra osztva, hogy azok egymást felváltva, mindig pihent csapatok hajtsák végre az újabb rohamokat, végre július 21-ére általános, döntő roham végrehajtását rendelte el, amelyet 34 órai szakadatlan heves ágyúzás vezetett be. Ez és a többi táborokban támadt rendkívüli sürgés-forgás a várbelieket is figyelmessé tette a küszöbön álló nagy eseményre s így ők is megtették előkészületeiket a támadók méltó módon való fogadására. Végre a mondott napon estefelé megmozdultak a sűrű török tömegek, amelyek egyenesen a város falaiban mutatkozó rések felé tartottak, ahol a sáncok a ledőlt romok által részben betemetve lévén, az azokon való áthatolás aránylag könnyebben volt végrehajtható. Hunyadi és Kapisztrán azonban nem nézték összetett kézzel a készülő általános rohamot, hanem csapataikkal a bástyák előtt fekvő síkra nyomultak előre, hogy ott vívják meg az élet-halál harcot. Nemsokára ezután meg is kezdődött a véres tusa, amelynek kimenetele sokáig kétséges volt; hol az egyik, hol a másik fél kerekedett fölül; a törökök már kétszer behatoltak a városba, de ugyanannyiszor újból kiűzettek onnan. (…) Az utolsó rohamnál állítólag maga a szultán állott már ingadozó csapatai élére. Ezek után bent a városban megújul a rettenetes, véres harc, amely csakhamar a keresztényeknek a város külső bástyáiba és a Felsővárba való szorításával éri el tetőpontját. Szilágyi és az őrség többi tisztjeinek legnagyobb része már veszve látja a helyzetet, miért is becsesebb holmijaiknak hajókra rakása iránt is intézkedtek, de Hunyadi és Kapisztrán még most is törhetlenül állottak a várba vezető híd melletti tornyon s onnan buzdították és lelkesítették alárendeltjeiket. Különösen Kapisztrán éleshangú „Jézus” kiáltásai még a harci zajt is messze túlharsogták. Leghevesebb volt a harc a városból a várba vivő híd körül, ahol néhány török az árkon áthatolva, már a falakra kezdett kapaszkodni. Sőt ezek egyike már a bástyára is feljutott, amelyre éppen feltűzni készült a török lófarkos lobogót, midőn az egyik vitéz magyar, Dugovics Titusz, hirtelen mellette terem, s miután máskép nem bír vele, gyorsan átkarolja s hősies önfeláldozással törököstül, lófarkos zászlóstul az oromról a mélységbe veti magát, hol mindketten hősi halált halnak. (Döbrentei Gábor)

A legvéresebb küzdelem ezután is a híd körül folyt, mert ez volt a legkényelmesebb, sőt talán az egyetlen út, amerre a törökök a már teljesen hatalmukba ejtett városból a Felsővárba juthattak. Lassan ennek sáncai is a janicsárok kezébe kerülnek, akik most már hajnal felé a falak romjain ellenállhatatlanul kezdenek azokon fölfelé kapaszkodni. Most aztán Hunyadi és Kapisztrán az utolsó eszközhöz folyamodnak. Parancsukra a rések betömésére előkészített rőzsetekercsek olajba, szurokba és kénbe mártva meggyújtatnak és a várfalakról az ellenség legsűrűbb tömegei közé dobatnak. (…) Ez a kiválóan sikerült hadicsel csakhamar a legnagyobb zavarba ejti a pogányokat, amelyet Hunyadi még azáltal is növelt, hogy ebben a legkedvezőbb időpontban Szilágyi Mihály, Kanizsai László és Rozgonyi Sebestyén társaságában, követve Kapisztrán kereszteseinek jó nagy csoportja által, hadának legnagyobb részével a kapun kitörve, hősies elszántsággal a megriadt ellenségre csap, melynek soraiban iszonyú pusztítást visz véghez. A megriadt törökök ellenállása csakhamar megszűnik, mindenki fut, amerre csak futhat, hogy a török tábor sáncai mögé jutva életét megmentse; ilyenformán kevés idő múlva élő török már nem is igen volt a Felsővár és a város falai között, miáltal ezek ismét teljes egészükben Hunyadiék kezébe kerültek. Ezzel a ténnyel tulajdonképpen Nándorfehérvár ostroma véget is ért.

A július 22-i csata

Amikor Hunyadi július 22-én reggel a törökök vad menekülése folytán újból az egész vár és város birtokába jutott, Kapisztránnal egyetértve a csapatoknak megállást parancsolt. Ez azért történt, mivel Hunyadi a sokkalta erősebb ellenséggel a nyílt mezőn való összeütközést a kivívott győzelem ellenére sem tartotta tanácsosnak. (…) Természetesen mindjárt hozzáfogott a megrongált falak kijavításához is, és nehogy az ellenség ezen munkájukban megzavarja csapatait, szigorúan megtiltotta, hogy bárki is a várat és várost elhagyva az ellenséget ingerelni merészelje, s azonkívül halálos büntetést helyezett kilátásba mindazoknak, akik a csapatokhoz tartozó egyéneket a Száván vagy a Dunán átszállítani merészelnének. Az egész délelőtt csendben, az elrendelt munkálatokkal telt el, a délutáni órákban azonban a keresztesek egy kisebb csapata, látva, hogy a törökök nem támadnak, a gondjaira bízott egyik lőtt résen keresztül előbb egyenként, majd kisebb csoportokban kilopódzott s a rés előtt levő halmon állást foglalva, nyilazni kezdett a szemben álló törökökre, majd pedig az ellene küldött szpáhikat is visszaűzte. Ez a részleges siker a szomszédos falrések őrzőit is feltüzelte, a harcba keveredett keresztesek száma pillanatról pillanatra nagyobbodott, újra elkezdődött a harc, főképp, hogy a táborban levő törökök részéről is mindig többen nyomultak előre veszélyeztetett bajtársaik segítségére, az összecsapás pedig a tilalom ellenére mind nagyobb mértéket öltött. Hunyadi szigorú parancsának megszegése miatt igen nagy haragra lobbant s talán az ő meghagyásából kelt át Kapisztrán Tagliacozzoval és még egy másik szerzetes társával a Száván, hogy a szigorú parancs ellenére harcba keveredett kereszteseket eredeti állásukba visszarendelje. Ámde mire Kapisztrán a tett színhelyére ért, ott már mintegy 2000 főnyi keresztest talált, akik a harci vágytól elkapatva nem hallgattak legfőbb vezérük intő szavára, hanem szilaj nekirohanással tovább folytatták a megkezdett támadást. Ily körülmények között Kapisztrán, alárendeltjei harci vágyában Isten ujját látva, maga is magasra emeli hosszú keresztjét és Jézus nevét hangoztatva, az ő szent nevében hívja fel híveit a támadás folytatására. Amidőn a Száva túlsó partján levő keresztesek Kapisztrán felemelt keresztjét megpillantották, azok is gyorsan dereglyéikbe ugrottak s így csakhamar több ezerre menő tömeg állott Kapisztrán háta mögött, amelyet a Száván átözönlő népáradat folyton folyvást szaporított. A szinte átszellemült tömeg támadása a sáncaiban levő ázsiai török hadtestet részint arcban, részint oldalban találta, s így az nemsokára egyik állást a másik után elhagyva, folyton hátrálni kényszerült.

A dolgok ily állása mellett Hunyadi (…) gyorsan összeszedte a várban és városban levő összes hadakat, és azokat is nyomban csatarendbe állította a város előtt, a Kapisztrán csoport balszárnya és a Duna között.

Miután közben Mohamed rendelkezésre álló erejének a legnagyobb részét mindig nagyobb elszántsággal az ázsiai hadtest tábora felé közeledő keresztesek ellen vezette előre, akiket sikerült is visszanyomnia, a saját jobbszárnya előtt lévő sáncozatok csak igen gyenge török csapatok által maradtak megszállva. Ezeket érte Hunyadi utóbb bekövetkezett elszánt támadása, mely mindjárt az első roham alkalmával sikerrel járt. Ezt a sikert kiaknázandó, a sáncok elfoglalása után a magyarok az abban talált ágyúkat is a törökök ellen fordítják. Ekkor tért vissza a balszárnya harcában szintén tevékeny részt vett Mohamed egy erősebb lovashad élén a csatavonal közepére, és élénk szemrehányásokkal illette Hasszánt, a janicsárok agáját, hogy az arcvonala előtt fekvő sáncokat az ellenség által elfoglalni engedte. Ezt az öreg katona annyira szívére vette, hogy egy csomó embere élén ott a helyszínen nyomban harcba elegyedve, abban a szultán szemeláttára csakhamar halálát is lelte.

Most aztán Mohamed maga állott a janicsárok élére, saját kezébe vevén a csata további vezetését, de a magyarok nyomása mindig erősebbé vált, akik egyik párhuzamot a másik után elfoglalva, végre az erődített török táborba is betörtek. Ennek birtoka miatt mindkét fél hosszú ideig a legelkeseredettebb harcot vívja, míg végre estefelé 6000 portyázásból visszatérő spahi harcba dobása által sikerült a keresztényeket a táborból kiszorítani. Ez azonban csak ideig-óráig javított a helyzeten; a török sereg zöme az ismét kiújuló harcban csakhamar felmondta a szolgálatot. Ebben az utolsó küzdelemben maga a szultán is megsebesült baloldalában egy kopja által, akit ennek következtében félholtan vittek vissza táborába.

Most aztán a török sereg végkép felbomlott és az éj folyamán a legrendetlenebb futásnak eredt, magával vivén még mindig eszméletlen állapotban levő szultánját, miután előbb a tábort a lángok martalékának engedte át.

Hunyadi, akinek fogalma sem volt a török sereg nagymérvű felbomlásáról, cseltől tartva és még mindig az ellenség támadásának megújítására számítva nem üldözte különben is kimerült hadával a törököket, sőt még a csata színhelyén való éjjelezést is veszélyesnek tartván, csapatjait még az éj folyamán, miután a sáncokat és árkokat hamarjában betömette és az ágyúk közül azokat, amelyeket magával nem vihetett, beszegeztette, éjjeli szállásra a várba rendelte vissza. (…)

A déli harangszó

A csata lefolyásáról és eredményéről Hunyadi július 24-i levelében számolt be a királynak s egyidejűleg körülbelül ugyanazt írta Dénes esztergomi érsek is. E levelekben a fővezér ama nézetének ad kifejezést, hogy most lett volna ideje a törököket egész erővel megtámadni, mert most 10 000 emberrel többet lehetett volna elérni, mint máskor 30 000-rel. A pápa Kapisztrán tudósításaiból értesült a nagy győzelemről. (…) A nagy nap emlékére Kallixtusz pápa az úr színeváltozása ünnepét, melyet eddig csak a keleti egyház tartott meg, az egész kereszténység részére kötelezővé tette s annak megtartását évente augusztus 6-ára tűzte ki (aznap értesült a diadalról); azonkívül azt is meghagyta, hogy a keresztény hívek Budán és egyebütt is, naponta délután egy órakor harangszóval emlékeztessenek imádságra a Jézus szolgálatában ez alkalommal elesett katonák lelki üdvéért, ami Buda bevételéig tényleg meg is történt.

Hunyadi halála

Ámde a magyaroknak és az egész kereszténységnek a dicső győzelem felett érzett nagy örömét már néhány nap múlva mély gyász váltotta fel. A nemzet büszkesége és korának egyik legnagyobb hadvezére, Hunyadi János, alighanem maga is megkapván a táborban uralkodó pestist, miután fiait és barátait egyetértésre, hazaszeretetre intette és a török elleni küzdelem folytatását lelkükre kötötte, 1456 augusztus 11-én Zimonyban, Kapisztrán János karjai között kiadta nemes lelkét. Hűlt tetemét kívánságához híven Erdélybe vitték és a gyulafehérvári sírboltban helyezték örök nyuga­lomra.

Alig harmadfél hónap múlva, október 23-án hű barátja és segítőtársa, Kapisztrán János is követte őt a halálba, őt ferences rendjének újlaki zárdájában temették el.

A rovatot szerkeszti: Szekeres Attila