Az egyetemi oktatásba ma az érettségizettek jóval nagyobb hányada iratkozik be, mint régen, s nem működnek azok a szűrők, melyek az én fiatalkoromban még szűk felvételi keretszámok és versenyvizsgák formájában úgyszólván távol tartották az egyetemi diplomára áhítozók jó részét a felsőoktatástól. A kommunizmus idején az ún. munkásosztály mértéken felüli felduzzasztását szolgálta az oktatáspolitika, a hetvenes-nyolcvanas években szaklíceumokba és szakiskolákba zsúfoltak össze, akit csak lehetett.
Ma országunk is követi azt az irányzatot, amely, a felsőoktatás eltömegesedésének rendjén, a középiskolát végzetteknek pár éves egyetemi hallgatóságot szinte garantál, s amióta az ún. bolognai modellt is bevezették, az alsó hároméves képzést általánosítva, a hozzáférés a főiskolához még könnyebbé vált. Világtendencia emellett az is, hogy az egyetemi-főiskolai oktatás úgyszólván helybe jön, a kisvárosokban is meghonosodnak a kollégiumok, magán- és állami egyetemek hoznak létre kihelyezett tagozatokat bennük, és még rugalmasabbá teszi a rendszert a távoktatás különféle formáinak terjedése. (Az elitegyetemek, persze, továbbra is hagyományos centrumaikban maradnak.)
Így jelentek meg régiónkban Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen a különféle továbbtanulási lehetőségek. Szentgyörgyön bukaresti magánegyetem volt az úttörő, majd a megyei önkormányzat támogatása mellett a kolozsvári tudományegyetem terjeszkedési hajlandósága találkozott a város befogadókészségével, és jött létre annak azóta egyre terebélyesedő kihelyezett tagozata. Megjelentek a másodegyetemi végzettség megszerzésének igényét kielégítő lehetőségek, a műszaki, pedagógiai, informatikai távoktatás, különféle továbbképzési módozatok.
Nem titok, a helyiek kezdetben főleg a megyei közhivatalnok-réteg utánpótlásához igényeltek főiskolai hátteret, s ennek a meghonosított szakok részben megfeleltek, de még a gazdasági élet magán- és közszférájának is hasznára vált az itteni közép- vagy felsőfokú szakemberképzés. Közben megjelent a Székelyföldön a Sapientia EMTE jóvoltából a szociológus- és a tanár-, a turisztikai, valamint a mérnökképzés is, mindez azonban a háromszéki alrégión kívül, főleg Csíkban, Udvarhelyen, Gyergyóban vagy a már jóval távolabbi Marosvásárhelyen.
A háromszéki mezőgazdaság továbbfejlesztését és például a turisztikai lehetőségek kiaknázását, a sajátosan itteni ipari és gazdálkodási ágazatok művelésének szakemberigényét részben alighanem a többi székelyföldi vagy brassói, kolozsvári stb. központokban képzett hallgatókkal is ki lehet elégíteni ― de ez a helyiek továbbtanulását nem könnyíti meg. Másfelől nem igaz az sem, hogy a Székelyföldön minden szak elérhető lenne, miként az sem, hogy anyanyelven lenne elsajátítható.
A teendők feltérképezése mára megkívánna egy alapos regionális szükségletfelmérést annak tisztázására, hogy a mezőgazdasági, műszaki, pénzügyi, pedagógiai, környezetvédelmi stb. és anyanyelvű oktatásnak mik lennének azok az alágazatai, melyeket például, a többi székely várossal egyeztetve, érdemes lenne még itt meghonosítani főiskolai vagy egyetemi intézmények, karok, tanszékek vagy akár tagozatok formájában.
Ezt mindenekelőtt a megyei és a regionális-központi hatóságoknak, tanácsoknak kellene kezdeményezniük. Ahogy pár évtizede a középiskola, úgy ma a felsőoktatás válik némileg szűkebb körben, de szinte általánossá, illetve sokak másoddiploma-szerző óhajává, és a regionális központok ebből csak saját kárukra maradhatnak ki.
