Mai Történelmünk rovatunkban folytatjuk a Szépvízért Egyesület által létrehozott, tavaly augusztus közepén Csíkszépvízen megnyílt Székely Határőr Emlékközpont bemutatását. A számos magyarországi és erdélyi szakember közreműködésével, Nagy József történész szakmai irányításával, Bálint Ferenc történész forgatókönyve alapján összeállított kiállítás anyagából az előzőekben áttekintettük a földszinti részt, azaz a középkori időszakot, az Erdélyi Fejedelemség korát és a Habsburg-uralom kezdeti periódusát, valamint az emeleten berendezett termekből ismertettük a székely határőrvidék megszervezésének körülményeire vonatkozó részt, az 1848–49-es szabadságharcban való részvételüket, áttekintettük a dualizmus korát, és két részen át tárgyaltuk az első világháborút. Ezúttal befejezzük a nagy háború bennünket érintő történéseinek ismertetését.
A fegyverszünetig
1918 tavaszán a fokozatosan kimerülő Németország a francia–angol–amerikai arcvonalon indította meg utolsó nagy támadásait, amelyek rendre kudarccal végződtek. A német hadvezetés tudta, hogy az amerikai csapatok fokozatos felzárkózása a nyugati fronton és az Egyesült Államok gazdasági támogatása az antanthatalmakat győzelemre viheti. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 tavaszán fokozatosan szállította át hadosztályait Galíciából az itáliai hadszíntérre, hogy a döntést kicsikarja. Az Oroszországgal kötött béke után megkezdődött a hadifoglyok hazaszállítása is.
Az Alpokban az 1917. októberi caperettói áttörés után a déli hegygerincekre helyeződött át az arcvonal. A sikeres támadás a Monarchia egyik legjobban megtervezett hadművelete volt a világháborúban. Olaszország válságos órákat élt át. A 38. honvéd gyaloghadosztály erdélyi gyalogezredeit 1918 áprilisában a Hétközség fennsíkján, Asiago környékén találjuk. Ugyanitt került bevetésre később, más hadosztály alárendeltségében a császári és királyi 82-ős gyalogezred is. A Monarchia utolsó nagy támadó hadműveletét 1918. június 15-én indította meg, azonban ekkor már nem rendelkezett megfelelő erővel ennek végrehajtására.
Az amerikai hadianyaggal, élelemmel és angol–francia segédcsapatokkal megerősített olasz hadsereg védelmi vonalát nem sikerült áttörni a nehéz terep miatt. A tüzérség lőszerhiány miatt nem tudta kifejteni hatását.
Például a brassói 24. honvéd gyalogezrednek egy angol hadosztály állásait kellett volna elfoglalnia. A hivatalos ezredtörténet így nyilatkozik a támadásról: „A legnagyobb tűz és a legnehezebb viszonyok ellenére halált megvető bátorsággal kapaszkodott az ezred a hegyoldalon felfelé, dacára annak, hogy a tüzérségi előkészítés nem volt tökéletes, és a gázlövés se bénította meg az ellenség tevékenységét komolyan. Az ellenállási és géppuskás fészkek a legtöbb helyen érintetlenek maradtak és pokoli tűzzel fogadták előnyomuló honvédeinket. Ennek dacára 9 óra körül mégis sikerült véres kézitusával az ellenség állásába betörni. Az angolok mindent elkövettek, hogy kiverjék az állásukba behatolt székelyeket. Ezredünk azonban délig, roham után visszaverve tartotta magát. De a szomszéd csapatok lemaradtak. Sőt, nem egy szakaszon nem tudtak tovább előrejutni. A támadás az egész arcvonalon megakadt, és a folyton erősbödő ellenséges ellentámadások elől délután ezredünket is vissza kellett vonni. A sötétség beálltával az ezred az asiagói fennsík állásaiban gyülekezett.” A 2010 fős ezred 70 százalékos veszteséget szenvedett a piavei csata során. Az összveszteség: 150 000 halott vagy sebesült.
A Monarchia ettől kezdve csak állásharcot volt képes folytatni, mígnem az októberi olasz támadás után, november 3-án fegyverszünetet kért az antanthatalmaktól. A birodalom számára a háború elveszett.
Kitartó nyolcvankettesek
A Monarchia vereségét a gazdasági és társadalmi kimerülés okozta. A hadsereg addig harcolt a fronton, ameddig gyakorlatilag szétesett. 1918 őszére a harcoló csapatok fegyverzettel, felszereléssel és élelmezéssel való ellátása minimálisra csökkent. A hátország gazdasági nehézségekkel, szociális problémákkal küzdött, amelyek gyakran nyílt elégedetlenségbe csaptak át. Tömegessé váltak a szökések és a rekvirálások. A császár- és királyhű hivatásos tisztikar odaveszett a frontokon, helyüket olyan tartalékos tisztek vették át, akik már a hátország válságos viszonyait vitték ki a harctérre. A felerősödött nemzetiségi ellentétek miatt bomlani kezdett a haderő. A kolozsvári magyar királyi 38. honvéd gyaloghadosztály soraiban már 1916 ősze óta fokozott figyelemmel kísérték a román nemzetiségű legénység levelezését. Gyakoribbá váltak szökéseik. 1917 tavaszán a magyar tisztek részére magyar–román szótárt is bevezettek, hogy elsajátíthassák a román nyelvet. 1918 őszén azonban, amikor a marosvásárhelyi magyar királyi 22. honvéd gyalogezred október 22-én Asiagónál fellázadt, mindez már nem számított. A legénység követelte az Erdélybe való hazaindulást, ami be is következett november 1-jén. A leharcolt 38. honvéd gyaloghadosztály november 16-án érkezett meg Kolozsvárra, ahol szétszéledt. A katonák hazatértek, közülük sokan később csatlakoztak a saját nemzeti mozgalmaikhoz, megalakítva a nemzetőrségeket. A román legénység nagyobb része részt vett Erdélynek Romániával való egyesítési folyamatában.
A székelyföldi határzónában tartózkodó alakulatok is hazatértek. A legénység az október 31-i őszirózsás forradalmat követő napokban letépte a tisztek rendfokozati jelzéseit, elegük volt a háborúból. Nemestóthy Béla őrnagy a császári és királyi 12. huszárezreddel vonult vissza november 5-én Csíkszeredából: „A hadosztályunk többi ezrede már elhagyta helyét, és határozott fellépésükkel kierőszakolták a vasúton való hazaszállításukat vagy gyalog indultak útnak a Hargita-hegységen át Székelyudvarhelyig, ahol már inkább lehet a vasútra számítani. Fegyelem és rend már nincs egyik ezredben sem, de egyik ezredben sem garázdálkodtak eddig.”
Most is az ekkor már legendás hírnévre szert tett vasszékelyek, vagyis a székelyudvarhelyi császári és királyi 82. gyalogezred katonái tartottak ki utolsó óráig az arcvonalban, az Alpokban. Végül az egész ezred fogságba esett, az olaszok Szíciliába szállították őket, ahonnan 1921-ben térhettek haza.
A Székely Hadosztály megalakulása és harcai
Erdélyben 1918. november folyamán a magyar közigazgatás fokozatosan megszűnt a román többségű területeken. November 12-étől Moldva felől ismét behatolt Erdélybe a Román Királyi Hadsereg, és 1919 tavaszára megszállta egész Kelet-Magyarországot. A magyar állami intézményeket a román állam vette át. December 1-jén a gyulafehérvári román nemzetgyűlés kimondta Erdélynek Romániával való egyesítésést. A budapesti kormány igyekezett ellenlépéseket tenni. Kísérletet tettek önálló magyar hadsereg felállítására. Ehhez meg kellett teremteni az önálló intézményi hátteret is, hiszen a hadügy közös volt addig a Monarchiában. Erdélyben a volt ötödik honvéd kerületet Erdélyi Katonai Kerületi Parancsnoksággá szervezték át, és Kolozsváron megkísérelték újra felállítani a 38. honvéd gyaloghadosztályt. A kerület élére a tehetséges Kratochvil Károly ezredes került, aki támogatta azokat a székely tiszteket, akik Székelyföldről toborozták a legénységi állományt. Már az első önkéntes zászlóaljak nevében szerepelt a székely jelző. Végül 1919. január 20-tól a volt 38. gyaloghadosztály a Székely Hadosztály elnevezést vette fel, és megpróbálta feltartóztatni a megerősödött román hadsereget. Az erdélyi magyarság még december 22-én a kolozsvári nemzetgyűlésen kimondta, hogy nem akar elszakadni Magyarországtól, azonban másnap a magyar csapatok kénytelenek voltak kiüríteni a várost.
Január-február folyamán a Sebesvár, Kis- és Nagysebes, Malomszeg térségében lefolyt összecsapásokat követően rögzült az erdélyi frontvonal. Április 16-ig, az általános román támadásig nagyjából nyugalom volt. A francia felhatalmazással megindult román támadás idején a 12 000 fős Székely Hadosztálynak nem volt esélye a többszörös túlerő ellen. A kialakult katonai és politikai helyzetben a hadosztály vezetői nem láttak más megoldást, mint a fegyverletételt, ami Nyírbaktán következett be április 26-án. A hadosztály tisztikarának és legénységének nagyobb részét a románok Brassóba, illetve kisebb részét a Román Királyság területére internálták. Másik része Magyarország meg nem szállt területeire hátrált és részt vett a Tanácsköztársaság 1919 évi harcaiban. A két világháború közötti Magyarországon a Székely Hadosztály emlékét a Székely Hadosztály Egyesület ápolta, amelyik széles körű társadalmi tevékenységet folytatott. Az 1918–1919. évi változások idején olyan is előfordult, hogy a volt erdélyi magyar, román és szász bajtársak nem voltak hajlandók egymás ellen fegyvert fogni, és inkább kimaradtak az eseményekből, otthonaikban várva be a nagyhatalmak döntésének eredményét.
Az Osztrák–Magyar Monarchia bukása
A 19. században kialakuló európai nemzetállamok történetében az Osztrák–Magyar Monarchia volt az egyetlen olyan állam, amelynek nem volt többségi nemzete. A német ajkúak aránya 23 százalék volt, a magyaroké pedig 19 százalék. Tehát a két államalkotó nemzet együttvéve sem érte el az ötven százalékot. A rendi világból örökölt dinasztikus hagyomány és a birodalmi elit tekintélye egyre inkább megkopott. A császár és király személye kevésbé volt már elegendő a Birodalom összetartásához, ahol egyre erősödtek a cseh, a lengyel, a román, a horvát és egyéb nemzetiségek politikai mozgalmai. Ettől függetlenül a Monarchia a világháború előestéjén még viszonylag erős államnak számított, azonban a háború alatt elhasználta minden erőforrását. Tehát bukásának oka döntően a világháború elvesztése volt, ami elmélyítette a meglévő problémákat. A hadsereg 1918. novemberi összeomlása idején a magasabb parancsnokságok egyik napról a másikra szűntek meg. A bécsi császári és királyi hadügyminisztériumot gyakorlatilag kulcsra zárták. A különböző nemzetiségű tisztek és alkalmazottak egyszerűen hazavonatoztak. Az Adriai-tengeren a hadiflotta parancsnokai az uralkodó parancsára egy átadási ceremónia keretében a teljes flottát átengedték a megalakuló Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak.
Nagy-Románia megteremtése a román nép történelmi sikere volt, köszönhetően annak, hogy a Román Királyság a háborút a győztesek oldalán fejezte be. Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság létrejöttét is így élték meg a nemzeti önrendelkezésre vágyó népek. Az ausztriai németek egy része is lehetőségként fogta fel a helyzetet, hiszen ők az egységes, nemzetiségek nélküli közép-európai német állam létrejöttét szerették volna. Ezt a béketárgyalásokon nem hagyták jóvá, hiszen így a korábbinál is nagyobb Németország jött volna létre.
Magyarország új határait 1919 tavaszán határozták meg a győztes államok küldöttei, azonban a békeszerződés aláírására csak 1920. június 4-én került sor. Németek és magyarok milliói kerültek kisebbségbe az új utódállamokban, ami aláásta a párizsi békeszerződések útján létrejött békét.
A magyar közvélemény nemzeti tragédiaként élte meg az eseményt, ami után azonnal megszületett a revíziós mozgalom, célul tűzve ki a Szent István-i Magyarország visszaállítását.
Márton Áron példája
A történelemben a keresztény ember nehezen fogadta el azt, hogy az ember tudott és néha akart is kegyetlen és erőszakos lenni. A világháború harcterein a civilizált európai ember számára legitim volt az erőszak. A katonák fanatikusokká váltak, azonban ők nem gondolták azoknak magukat, csupán jó és keményen küzdő katonáknak, ami megfelelt a sikeres harc támasztotta igényeknek.
A világháború után a testi és lelki értelemben egyaránt sérült katonák nem elégedtek meg a békével, elégtételt követeltek. Gyakran radikális politikai mozgalmakhoz csatlakoztak. Kidolgozták a lakosság totális mozgósításának programját, hiszen értettek a mozgósításhoz, négyéves gyakorlat állt mögöttük. Európában a volt frontkatonák sokan lettek hirdetői a német nácizmus, az olasz fasizmus és a szovjet kommunizmus eszméinek. Másik részük próbált visszailleszkedni a polgári életbe, családot alapított és megpróbálta feldolgozni traumáit. Ha tehette, eljárt volt bajtársainak sírjaihoz a hősi temetőkbe. Volt, aki harcos ateista lett, mondván: „Isten, ha létezne, nem engedte volna meg azt a szörnyűséget”, ami végbement.
És mégis volt kiút, példa erre a csíkszentdomokosi Márton Áron hadnagy, a császári és királyi 82-es székely gyalogezred századparancsnoka. A vitéz katonatiszt a harctéren négyszer sebesült, számtalan kitüntetés birtokosa volt. Hazatérve a háborúból, 1920 őszén úgy döntött, hogy beiratkozik a gyulafehérvári papneveldébe. Életét a nép szolgálatára tette fel, és a béke hirdetője volt egy életen át. Rendkívül sikeres előmenetelének köszönhette, hogy 1939-től ő lett Erdély római katolikus püspöke. Nagy hatással volt híveire, az emberek szerették, egy-egy székely településen való megjelenése valóságos népünnepély volt. Nagy hatású beszédei utat mutattak és erőt adtak mindenkinek. A világháború megpróbáltatásairól szinte soha nem beszélt.
Fogolytáborok, hősi temetők
A háború alatt a harcok szüneteiben a halottakat, a lehetőségek szerint gondosan kialakított temetőkben helyezték örök nyugalomra. Osztrák–magyar hősi temetők jöttek létre Galíciában, a Kárpátok vonalán és az Alpokban. A Monarchia hadikórházainak kertjei is megteltek sírokkal.
Székelyföldön az 1916–1917. évi harcokban elesettek részére alakítottak ki hősi temetőket minden egyes hegyszorosban, ahová németeket is temettek. A román és az orosz temetők jórészt a frontvonal moldvai oldalán jöttek létre. Ez nem jelentette azt, hogy kisebb létszámban ne kerültek volna németek és monarchiabeliek, moldvaiak, oroszok és román királyi katonák az erdélyi osztrák–magyar hősi temetőkbe. Ez akkor fordult elő leggyakrabban, ha valaki sebesülten esett fogságba és nemsokára elhunyt.
A különböző hadifogolytáborok területén is jöttek létre temetők, attól függően, hogy az adott fogolytáborban hogyan bántak a foglyokkal és milyen volt az ellátás. Az oroszországi hadifogolytáborokban az orosz állam szétesésekor vált drasztikussá a helyzet, később az osztrák–magyar és német hadifoglyok a polgárháborúba is belekeveredtek. Olaszországban és Romániában a körülményekhez képest jobbak voltak a körülmények. Romániában a șipotei táborban vált válságossá a helyzet, ahol 1916–1917 telén több mint 1000 osztrák–magyar katona és elhurcolt erdélyi magyar civil halt meg. A tragédia a rossz ellátás és az ezt követő tífuszjárvány miatt következett be. Ekkortájt Moldvában a gazdasági válságot tetézte a nagy létszámú orosz katona jelenléte és rekvirálásaik, ezért a hadifogolytáborokat nem tudták ellátni élelemmel. Az orosz, olasz, román királyi és szerb hadifoglyok a Monarchia és Németország területéről 1918 őszén térhettek haza.
