A tapselemzések lettek nálunk a múlt hét legfontosabb eseményei. Jó néhány 50–70 éves, most habzó szájú politikus taps-számonkérőtől meg lehetne kérdezni, hogy miért is tapsolták egészen 1989-ig a Kondukátort. Vagy karjaikat könyöknél fogta hátulról valaki és ütögette össze a kezüket?

De a tapsról való értekezésére miniszterelnök-helyettesünk, Kelemen Hunor is jobban felkészülhetett volna, mert ő olyasmiket mondott, hogy „egyesek tiszteletből, mások együttérzésből tapsoltak, megint mások teljesen vagy részben egyetértenek az elhangzottakkal. Szinte természetes, ha az ember elmegy egy ilyen rendezvényre, akkor tapsol, ha egyetértett, ha nem.” Mondhatta volna, hogy ő csak együttérzésből tette, de azt is, hogy a Tusnádon jelen levők csak illemből tapsoltak. Vagy megemlíthette volna, amit az írónő Jókai Anna is állítot: „Manapság már a taps nem értékmérő.”

A normális tapson kívül létezik vastaps, amelynek kialakulását máig is matematikai módszerrel tanulmányozzák, és van még elsöprő, viharos és orkánerejű is, sőt, a nézők, hallgatók kiabálással és füttyögetéssel is jelezhetik szimpátiájukat. Ha Tusnádon a hallgatóság füttyögetett volna is, akkor arra rá lehetett volna kenni, hogy csak ki akarták fütyülni a magyar miniszterelnököt.

Már az ókori görög Plutarkhosz is megmondta, hogy az előadók a tapsért esdekelnek. Orbán Viktor Tusnádon elhangzott beszédét helyben megtapsolták, de később kiderült, hogy sokaknál kiverte a biztosítékot, és Bécsben magyarázkodott is miatta.

Ha egy közszereplő fél, hogy előadása hallatán senki nem veri össze a tenyerét, bértapsolókat, „klakőröket” fogadhat fel pénzért, azt remélve, hogy a tapsolás másokra is átragad. Kelemen Hunor mondhatta volna, hogy Tusnádon is ilyenek csapták össze kacsóikat, és az RMDSZ-es politikusok csak mímelték a tapsot, de nem ütötték össze a tenyerüket, a tapsoncokat meg a televíziók fizették azért, hogy legyen, amiről beszélniük még legalább két hétig.

Az viszont baj, hogy a hivatásos hazafiak, akik kifütyülhették volna Orbán Viktort, kevesen voltak, és a paradicsom is elég drága ahhoz Székelyföldön, hogy azzal megdobálják.

A mostani tusnádi események megismétlődésének elkerülése végett az ilyen előadásokat egy templomban kellene megtartani, mert ott, ugyebár, tilos a tapsolás. Vagy meg lehetne hirdetni szimfonikus hangversenyként, és ott a tételek között nem illik tapsolni, csak a végén, amit könnyebb lett volna kimagyaráznia Kelemen Hunornak. Van, amikor az előadó beszédébe beletapsolnak, így akadályozván meg a szónokot a további szövegelésben. Kelemen úr mondhatta volna azt is, hogy ők azért tapsoltak időnként, hogy megakadályozzák Orbán Viktort az előadásban. Már 1962-ben létezett olyan indítvány Amerikában, amelyet a Tiltsuk be a tapsot elnevezéssel illettek. A javaslat az volt, hogy hétfőtől csütörtökig legyen szabad az előadásokon (vagy után) tapsikolni, és péntektől vasárnapig nem, de az megbukott.

Tusnádon viszont az elkövetkezőkben megtilthatnák a tapsolást, és ahogy az áthúzott duda azt jelzi, hogy dudálni tilos, olyan táblákat kellene kihelyezni Tusnádon, amelyeken áthúzott tapsoló kezek láthatóak.

Törvényt is lehetne hozni az idegen országok jelképeinek tiltásához hasonlóan, és börtönbüntetés terhe alatt meg lehetne tiltani idegen állampolgárok megtapsolását. A tilosban tapsolókat könnyen felelősségre lehetne vonni, mert úgy néz ki, hogy már a szabadon tapsolókat is figyelik és számonkérik.

Az ókori Rómában voltak olyan tapsolók, akik csak két ujjukat ütögették össze, vagy tógájuk aljának lebegtetésével jelezték szimpátiájukat az előadóval. Ez utóbbi közel sem volt olyan hangos, mint a tapsolás. Ezt is be lehetne vezetni, csak nem lévén divat a tóga, valamilyen más rongyrázást lehetne előírni.