És akkor az ember beül az autóba, mellette hű oldalbordája, a csomagtartóban ilyen-olyan poggyász, mert bár értelmes lény idegenbe indulás előtt megtudakol mindenfélét, amire csak figyelme terjedni képes, de azért sohasem lehet tudni. Félig delta, félig tenger, ahová mi készültünk, napolajtól szalmakalapig (úgy-e megmondtam, hogy annak is eljön az ideje), szúnyogriasztótól kezeslábasig (este azért ott is lehűlhet a levegő, mondá az asszony), s mindenféle ilyen-olyan hasznos(nak vélt) szerekig minden belekerült a bőröndökbe és az oldaltáskákba, tapasztalatból tudtam, hogy fele a megsétáltatott dolgoknak érintetlenül kerül majd elő itthon a csomagokból, de minek vitatkozni a család leggondosabb tagjával, mert azért sohasem lehet tudni, s különben is előfordult már (igaz, csak egyszer), hogy neki volt igaza. Azért nem ártott volna egy strandtáskát vagy legalábbis egy kisebb hátizsákot betenni, így öt napon keresztül cipelhettem egy műanyag bevásárlózacskóban a tengerpartra az ott szükséges kellékeket. Bár, ha jól meggondolom, ezért pénzt is kérhetnék a honi vállalkozótól, akinek a cégét amott reklámoztam. No, mindegy, végül is jól belesimultam a környezetbe.

A magam részéről szintén készültem a nagy útra, csakhogy én a gyakorlatiasabb feléről szemlélem az ilyesmit. Mindenekelőtt a hordozható számítógépet tettem biztonságos táskájába, mert én már csak ilyen munkamániás vagyok (szintén tapasztalatból tudtam, hogy a laptop többet fog pihenni, mint izzadni a hőségben, ha egyáltalán), aztán előkészítettem pár cserealkatrészt az autóhoz, amire Önök azt mondhatják, eljárt fölöttem az idő, úgysem lehet megjavítani az út szélén egy ilyen modern verdát. Tényleg nem is tudnám, de azért a tudat, hogy a lehetőséget megadom magamnak, nyugtatólag hat. Azért nem ártott volna az autó papírjai közt is szétnézni, a pár napja lejárt műszaki ellenőrzést olykor elég nehéz kidumálni a rend rettenthetetlen őrével. No, mindegy, az ilyesmi csak akkor idegesíti az embert, ha tud róla, nekem már csak hazajövet jutott eszembe, hogy azt is ellenőrizni kellett volna. De legalább a sörökre volt gondom, mikor az asszony a tizenhatodik szendvicset is beleszuszakolta a kolbászokkal és egyéb disznóságokkal bélelt hűtőtáskába, én még becsempésztem oda egy dobozzal. Mert azért sohasem lehet tudni.

És így érkeztünk meg baráti társasággal a félig delta, félig tenger üdülőhelyre. Hont foglaltunk, a hideg söröktől gyorsan megszabadultunk, aztán elindultunk a környék felfedezésére. Bolt nem messzire, kenyér kapható szilárd és folyékony formában is, mit mondjak, kezdett magasra hágni a hangulat. És akkor megszólalt a telefon.

Na, ez az, amire nem lehet készülni. Az a néhány másodperctöredék, míg előkerül a zsebből a távbeszélő készülék, még a kíváncsiság jegyében telik el. Mert hívhat olyasvalaki, aki nem tudja, hogy elutaztam – semmi baj, segítem, ha módomban áll. Vagy hívhat a család otthon maradt egyetlen tagja – még ez sem olyan nagy gond, mert bár elmagyaráztam a gyereknek, hogy a kutya kajája nem összetévesztendő a macskáéval, azért jobb, ha megbizonyosodik. A kíváncsiság azonban rögtön szertefoszlik, mihelyt a pillantás a képernyőn előtűnő betűkre esik, s helyét azonmód a jajistenemmitfelejtettemel nem épp kellemes érzése veszi át: a telefon ugyanis a főszerkesztő nevét jeleníti meg. Aki szintén szabadságát tölti valahol (arról a szolgálati közleményben nem számolt be, hogy hová szándékszik elbújni a világ elől), és ha pihenő idejében kell valamelyik munkatársára rátelefonálnia, aki ráadásul szintén vakációzik, na, akkor nagyon-nagyon-nagyon nagy bajnak kell lennie. Felelős embernek ilyenkor egyetlen választása van: megnyomja a képernyőn a zöld karikát, mellőzi az üdvözléshez szükséges udvariassági formulákat, és közvetlenül a tárgyra tér: mondjad! Főszerkesztő szintén mellőzi a köszönés időrabló tizedmásodperceit (ettől elindul egy hideg verejtékcsík az ember hátán, reméli ugyan, hogy csak a melegtől, pedig dehogy), s a főnök szigorú hangján beleszól: fordulj csak hátra! Gondolkodásra idő nincs, cselekedni kell azonnal, miként a katonaságnál belénk nevelték a parancsszónak való engedelmességet. Nézzél fel a zöld erkélyre, jön a következő utasítás. Fürkésző tekintet körbejár, zöld erkélyt kiszúr, ott főszerkesztő arcán megállapodik. Közben a második verejtékcsík utoléri az elsőt, elindul a harmadik is. Telefonból ekkor hangos nevetés. A fene a... Na jó, elég cifrán tudok csúnyákat mondani, leírhatatlanul csúnyákat, és az sem nyomdaképes, amit ott és akkor gondoltam a kicsi a világgal kapcsolatban, de ez csak pillanatnyi gyengeségből fakadt, mert azért alapvetően jó érzés az embernek főnökével találkoznia mindig és minden körülmények között. Még azon a félig delta, félig tenger üdülőtelepen is, melynek nevét nem írhatom le, hiszen azt mégsem fedhetem fel, hol nyaralt a Háromszék főszerkesztője.