Mai Történelmünk rovatunkban folytatjuk a Szépvízért Egyesület által létrehozott, tavaly augusztus közepén Csíkszépvízen megnyílt Székely Határőr Emlékközpont bemutatását. A számos magyarországi és erdélyi szakember közreműködésével, Nagy József történész szakmai irányításával, Bálint Ferenc történész forgatókönyve alapján összeállított kiállítás anyagából az előzőekben áttekintettük a földszinti részt, azaz a középkori időszakot, az Erdélyi Fejedelemség korát és a Habsburg-uralom kezdeti periódusát, valamint az emeleti részt, a székely határőrvidék megszervezésének körülményeit, az 1848–49-es szabadságharcban való részvételt bemutató anyagot, a dualizmus korát és az első világháború történéseit. Ezúttal leszállunk az alagsorba, tárgyaljuk a román királyság korát, majd a második bécsi döntés utáni állapotot, elkezdjük a székelységet érintő második világháborús helyzet ismertetését.
Erdély Nagy-Romániában
A román állam a két világháború között igyekezett integrálni az 1920-ban megszerzett területeket. 1923-ban új alkotmányt vezettek be. Az ország területét 1925-től megyékre, majd 1938-tól régiókra osztották.
Bukarest nem rendelkezett integrációs stratégiával a magyar és a szász-német lakosságot illetően. A román többségi társadalom a romániai magyarságra mint a történelmi Magyarország maradékára tekintett. A nemzeti kisebbségekkel szembeni országos politikában a diszkriminatív álláspont, az asszimilációra és az elvándoroltatásra való törekvés volt az uralkodó. Az államalkotó nemzet társadalmi és gazdasági pozíciószerzésének részét képezte a magyar nyelvű állami iskolák felszámolása, az ipari vállalatok és az altalajkincsek államosítása, a nemzeti kisebbségek közösségi és intézményi vagyonát megnyirbáló agrárreform.
Az erdélyi magyar közösség társadalmi és gazdasági szervezetein keresztül igyekezett az önszerveződés útjára lépni. Erőteljes közösségi és kulturális élet bontakozott ki.
A romániai politikai élet hullámzó volt. A parlamentáris monarchia elvén alapuló rendszer 1938-ra válságba jutott, és II. Károly király bevezette a királyi diktatúrát. Az integrációs próbálkozások sikertelensége után, az 1930-as évekre a magyarság egyre inkább a határrevízióban reménykedett.
A székely legények a két világháború között a Román Királyi Hadseregben teljesítették katonai szolgálatukat. Az 1924. évi szervezési törvény értelmében minden állampolgár számára kötelezővé tették ezt. A magyar nemzetiségűeket általában a Kárpátokon túli területeken lévő alakulatokba sorozták be.
1923-ban a román hadsereg békeállományát 121 600 főben állapították meg. A második világháború előestéjén, számos átszervezés és létszámnövelés következtében, létszáma elérte a másfél millió főt. 1940-ben a katonai kiadások a költségvetés 37,4 százalékát tették ki. A fő problémát a hadiipar fejletlensége miatti, nagy mennyiségű import hadianyag jelentette. A német, olasz, francia, cseh és angol fegyverzet és felszerelés tartalék alkatrésszel való ellátása és a lőszerellátás a második világháborúban gyakran járt fennakadásokkal.
Megaláztatás
Földi István kézdivásárhelyi képzőművész és népművelő 1925-ben vonult be Râmnicu Săratra, a 9. gyalogezredhez. Főiskolai végzettsége ellenére mindvégig közkatona maradt. Századában tízen voltak magyarok. Visszaemlékezése szerint a román tiszti és altiszti kar tagjai különbözőképpen bántak a magyar nemzetiségűekkel. A tiszti családok asszonyai előszeretettel kérték férjeiket, hogy polgári családokból származó, magyar nemzetiségű katonákat válasszanak tiszti legényeikül. Őket így rendre megbízták az otthonaikban házimunkával, favágással, de akár főzéssel, mosással és takarítással is.
Földi a botbüntetés alkalmazását tartotta legvisszatetszőbbnek. Azt Magyarországon már a 19. században betiltották.
Egy este a laktanyai iskolai foglalkozás alkalmával a miatyánk felmondásából vizsgáztatta a főhadnagy a legénységet: „Bizony nem ment mindenkinek folyékonyan. És sorra vették a népet, feladták a leckét, és egy hét múlva felmondatták. Én nem tanultam meg románul, és az egyik bajtárs feljelentett. Éppen ellenőrző tiszt jött, s előrángattak. Egy istentelen magyar, aki nem tud imádkozni – így szólt a vád, és az egész iskola dermedten csodálkozott rám mint szörnyetegre. Nem tudod a Tatăl nostru-t? – kérdezte a főhadnagy. – Nem. Én a magam nyelvén és vallásom szerint, latinul imádkozom. – Latinul? Na, halljam a latin miatyánkot! – Elmondtam. A főhadnagy felmentett a vád alól. Elfogadta a latin Istent. Csodálkoztak a többiek, és még napokig erről beszélgettek a hátam mögött.”
Az ideológiai nevelés részét képezte az első világháborús győzelemre való emlékezés, ami a Román Királyi Hadsereg első világháborús tetteinek méltatásában öltött testet. A közbeszédben az erdélyi románok katonai szolgálata az osztrák–magyar hadseregben ritkán, de akkor is mint szenvedés, rabság története jelent meg.
Magyarországon a revíziós propaganda által sugallt hőskultusz az erdélyi gyalogezredekre csak mint magyarok vagy székelyek történetére emlékezett. A magyarországi háborús visszaemlékezésekből így kimaradt a románok története. Erdélyi magyar háborús visszaemlékezése pedig Romániában nem jelenhetett meg. Ezt pótolta az, hogy a magyarországi sajtó gyakran közölt cikkeket a székelyek világháborús tetteiről.
Észak-Erdélyben
1938-ban visszacsatolták Magyarországhoz a Felvidék egy részét, 1939 tavaszán Kárpátalját. A magyar–román viszony feszültté vált. Egyre gyakoribbá vált a magyar nemzetiségű katonák román hadseregből való szökése Magyarországra. Sokuk azért szökött meg, mert munkásalakulatokba osztották be őket, ahol többször durva bánásmódban és hiányos ellátásban részesültek.
1940 augusztusában az 550 000 fős Magyar Királyi Honvédség felvonult a román határra. A pattanásig feszült helyzetet a bécsi német–olasz döntőbíráskodás oldotta fel. Ennek eredményeként Észak-Erdélyt augusztus 30-án visszacsatolták Magyarországhoz.
A második bécsi döntés, habár a magyar revíziós politika győzelmeként is értelmezhető, valójában a Német Birodalom érdekeit szolgálta, kiszolgáltatva a német háborús törekvéseknek mind a magyar, mind a román felet. A két állam között pedig fennmaradt a feszült viszony.
Hamarosan megkezdődött a magyar közigazgatás visszaállítása és az új országrész gazdasági felzárkóztatása. Az erdélyi magyarság korábban meggyengült pozícióit kívánták megerősíteni a más etnikumokkal, elsősorban a románokkal szemben. Hasonló módon megromlott a dél-erdélyi, Romániában maradt magyarok helyzete. A két állam a kisebbségeit szinte túszként kezelte a háború alatt.
A Magyar Királyi Honvédség észak-erdélyi bevonulása 1940. szeptember 5-én kezdődött. A Honvéd Vezérkar a csapatokat határozottan felszólította a román lakossággal szembeni békés magatartásra, még az oláh megnevezés használatát is tiltották. Mégis, a román többségű vidékeken az indulatoktól fűtött, tapasztalatlan honvédalakulatok a román lakosság ellen néhány esetben atrocitásokat követtek el. A legsúlyosabb eset Szilágyippen történt, ahol 157 román civilt öltek meg a magyar katonák egy vasgárdisták (romániai szélsőjobboldali mozgalom hívei) elleni megtorló akció keretében.
A magyar lakosság leírhatatlan örömmel, virágesővel és díszkapukkal fogadta a bevonuló honvédeket. A rétyi származású Kozma István vezérkari ezredes 22 év után térhetett haza Székelyföldre, amit naplójában is megörökített: „A rádió bemondta, hogy Erdély egy részét visszakapjuk. Rétyet is. Távirat feleségemnek. Életem egyik legboldogabb napja. Hála legyen a Mindenhatónak. (…) Visszatér 22 éves rabság után az ősi föld, az ősi ház. Szegény jó édesanyám, csakhogy megérte ezt a nagy örömet!”
Székely honvédek
1940 őszétől megkezdődött az észak-erdélyi katonaköteles férfilakosság kiképzése a honvédség soraiban. Kolozsvárra került a IX. hadtestparancsnokság, amelynek keretében új alakulatokat állítottak fel. Ezek közül Székelyföldön állomásozott hét határvadász-zászlóalj, egy portyázóosztály és a 27. székely könnyű hadosztály. A székelyföldi alakulatok megtisztelő megkülönböztetésül a „székely” szót vették fel hadrendi megnevezésükbe.
1942-től felállítottak húsz székely határőr zászlóaljat is, mivel Székelyföld zsákszerű elhelyezkedése különleges határvédelmi intézkedéseket követelt meg. A terület a kosnai beszögellésnél még össze is szűkült.
1942. november 26-án Marosvásárhelyen elrendelték a Magyar Királyi Székely Honvéd Határvédelmi Parancsnokság felállítását. E magasabb parancsnokságnak alárendeltek minden székelyföldi békehelyőrséggel rendelkező alakulatot. Élére Kozma István vezérőrnagy került, aki azon dolgozott a továbbiakban, hogy a Székely Határvédelmi Erők a Honvédség X. önálló hegyi hadtestévé váljon.
A határvadász-zászlóaljak felügyelték a határokat, ahol kisőrsöket, őrsöket és a fontosabb hegyszorosokban tiszti őrsöket állítottak fel egymástól néhány kilométeres távolságra. Minden tiszti őrshöz tartozott két-három kisőrs, melyeknek 8–10 fős legénysége heti váltásban járőrözött a határvonalon.
1943 őszén állították fel a határvadászcsoport-parancsnokságokat, amelyek keretében egyazon parancsnokság alá rendelték az adott székelyföldi régióban lévő határvadász-zászlóaljat és a védelmi sávjában lévő más alakulatokat.
1944. július elsején a németellenes Kozma István vezérőrnagyot német nyomásra leváltották és a keleti hadszíntérre osztották be. Ott meg is sebesült. Utóda a csíkmadarasi származású Horváth Ferenc vezérőrnagy, aki az 1944. őszi hadműveletek idején, a Székely Határvédelmi Erők megszűnéséig látta el beosztását. A vezérkari főnök mindvégig Kásás Andor vezérkari alezredes volt.
Kozma vezérőrnagy a székelység gazdasági és kulturális felemelkedését is támogatta. Azt vallotta: „csak az a jó katona, aki tisztában van azzal a földdel és néppel, ahol szolgálatát teljesíti”.
A székely előnevet viselő alakulatok közül négy hegyi felszerelésű és kiképzésű határvadász-zászlóalj teljesített szolgálatot a Keleti-Kárpátok hegyszorosaiban: a 33-as Beszterce vidékén, a 21-es Gyergyóban, a 32-es Csíkban és a 24-es Háromszék délkeleti részén. A Honvédség szűkös anyagi helyzete ellenére igyekeztek ezen alakulatokat ellátni hegyi felszereléssel és felkészíteni a legénységet a téli viszonyokra. A téli kiképzés része volt a harcászati kiképzés mellett a hó és hideg elleni védelem, téli szállások építésének gyakorlati elsajátítása vagy éppen állások építése és azok rejtése fagyott földben és hóban. A síkiképzésnek két formáját vezették be. A naponta zajló csapatsíkiképzés célja a síléccel való közlekedés elsajátítása volt, hogy minden határvadász tudjon hegyi felszereléssel is a legmeredekebb lejtőn lejönni és legyen edzettebb nagyobb hegyi menetek végrehajtásához. A 21. határvadász-zászlóaljnál nem volt ritkaság a három napig tartó 100 km-es túra sem.
A sítanfolyamokon az egyes alakulatok válogatott legénysége vett részt, és a cél a magas fokú sítudás elsajátítása volt. Ezért számos sípályát hoztak létre, és 1942. január 12-én Hargitafürdőn megalakult az erdélyi IX. hadtest síoktató tanfolyama.
A sí, hóköpeny, hósaru, hószemüveg és egyéb szerszámok mellett a gyalogsági nehézfegyverzet, lőszer és élelem szállításához hószánkót is használtak. A téli, gyakran mínusz 30 fok alá süllyedő hőmérséklet megviselte az ehhez nem szokott anyaországi tisztikart, amely tagjainak példát kellett mutatniuk székely beosztottaiknak. Szepesváry Béla főhadnagy a gyimesfelsőloki 32. határvadász-zászlóaljban szolgált: „Hegyivadászok lévén, az volt a legstrammabb ember, aki legjobban bírta a hideget. Ezért pár tiszttársammal elhagytuk a köpenyt, és csak a zubbonyban jártunk ebben az irdatlan hidegben.”
Haderő
A határvadász-zászlóaljak alaprendeltetése a gyalogzászlóaljakétól leginkább abban tért el, hogy a határvédelem katonai feladatai mellett a határőrizet és a határbiztosítás rendészeti feladatkörét is el kellett látniuk. A határvonalon felállított őrsök legénysége a portyázószázad alárendeltségébe tartozott. Az úgynevezett csapatrész erejét a három lövészszázad és egy géppuskás század adta. Emellett a zászlóaljparancsnokságnak közvetlenül rendelték alá a zászlóaljtörzset, az árkászszázadot, az aknavető-, páncéltörő ágyús és távbeszélőszakaszokat. Egy önálló határvadász-zászlóalj létszáma elérhette így a 2000 főt is, szemben egy 1200 fős gyalogzászlóaljjal, amely valamely ezredparancsnokság alárendeltségébe tartozott.
Minden huszonegyedik életévét betöltő székely legény az adott év október elsején vonult be katonai szolgálatra, ami a háború alatt hároméves volt. A székelyföldi hegyszorosokban lévő hegyi határvadász-zászlóaljaknál gondot okozott az elhelyezés, ezért a magyar állam több laktanyaegyüttest épített részükre: Borgóprund, Bélbor, Gyergyótölgyes, Gyergyóbékás, Gyimesfelsőlok, Úzvölgytelep, Sósmező.
A mezőségi határon elhelyezett síkvidéki határvadász-zászlóaljak a volt osztrák–magyar laktanyákat foglalták el. A 22. határvadász-zászlóaljparancsnokság Besztercére, a 23. Marosvásárhelyre, a 34. Székelyudvarhelyre települt. E zászlóaljak többek között abban különböztek a hegyi határvadász-zászlóaljaktól, hogy rendelkeztek kerékpáros századdal. Hegyi ágyús ütegüket nem málházták, vagyis a négy löveget nem málhásállatokkal szállították, hanem fogatokon.
A kézi fegyverzetet az 1935-ös és az 1943-as mintájú ismétlőpuska képezte. Az 1939-es mintájú Király géppisztolyból nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiség. A gyalogsági nehézfegyverzet részét képezte az eredetileg az első világháború előtti konstrukciójú Schwarzlose géppuska, amely ekkor már elavult volt. Az 1937-es mintájú, 37 milliméter űrméretű páncéltörő ágyúk szintén hatástalanok voltak a szovjet közepes és nehéz harckocsik ellen a második világháború idején.
Összességében a magyar állam a szűkös anyagi lehetőségek közepette egy helyi háború megvívására, vagyis a visszaszerzett területek megvédésére alkalmas haderőt állított ki a háború alatt. A nagyhatalmak viszonyainak szempontjából a Magyar Királyi Honvédség alkalmatlan volt a korszerű mozgóháború megvívására, mivel a csapatoknál alacsony volt a gépesítettség foka és hiányzott a korszerű fegyverzet. Ettől függetlenül a hegyi csapatok kiképzése korszerű volt, továbbá hegyvidéken a gépesített alakulatok amúgy sem tudtak hatékonyan harcolni.
Részben ugyanezekkel a problémákkal küszködtek Németország más kényszerű vagy önkéntes szövetségesei, köztük Románia is. A hadügy akkora fejlődésen ment át az első világháború óta, hogy a hadseregfejlesztés által megkívánt ipari-gazdasági kapacitással csak a nagyhatalmak rendelkeztek.
Fordulat a keleti hadszíntéren
1943-ban a második világháború fordulatot vett. A keleti hadszíntéren az addig támadásban lévő német Wehrmacht visszavonulásra kényszerült a szovjet Vörös Hadsereg csapataival szemben. 1944 tavaszán már a Kárpátok előterében dörögtek az ágyúk. Azonban ekkor még a német–magyar–román csapatoknak sikerült megállítaniuk a szovjet hadseregeket a keleti hadszíntér déli szárnyán.
Magyarország német megszállásával összefüggésben került sor az 55 000 fős Székely Határvédelmi Erők első, 1944. március 23-i mozgósítására. Az alakulatok békehelyőrségeiket elhagyták, viszont a határvadász- és a székely határőr zászlóaljak bevetésére ekkor még nem került sor. Lázas erődítés kezdődött a Kárpátok hegygerincein.
Szerkesztette: Szekeres Attila
